Én korán kelő vagyok. Otthon kávézom, eszem, olvasok, esetleg írok a hajnali órákban, de mindezt a négy fal között teszem. Ám itt most nem tudtam ezekkel foglalkozni, így hát kimentem a szabadba nézelődni. És megkaptam a csodát, amilyen szépet talán még nem is láttam, a napfelkeltét, itt az olasz dombok között. Szellő se rezdült, a levegő még balzsamosan meleg, a távolban a tenger, mellettem a két nyújtózó kutya, újabb nap kezdődik a "paradicsomban". Olyan nyugalom vett körül, amilyet ritkán élhetek át, most már nekem is van "House Of The Rising Sun"-om, köszönöm Casa Monteluro!

A házigazda visszatért valamikor az éjjel, ezt az udvaron parkoló Fiat Pandák számának megszaporodásából tudtam. Apropó Panda. Az út során megállapítottam, hogy az olasz autópark 50%-a Fiat Panda. Leginkább a régi típusok, de persze van új is bőven. A "gazdag" olaszok 30%-a különböző Dacia modelleket használ, a maradék 20% jár egyéb márkákkal. Így múlik el a nagy nevek dicsősége, mint az Alfa Romeo vagy Lancia, alig látni ezekből az utakon, már a polizia és a carabinieri is idegen márkák modelljeit használja. 

 A felkelő nap háza.

Nem voltam meggyőződve arról, hogy Mauro tényleg felkel-e ilyen korán reggelit készíteni nekem. Nos tévedtem, mire visszatértem a birtok bejárásáról, már mosolyogva terített a lugasban. Különleges reggelit adott, házi kenyér, házi kolbász, friss sajt, főtt tojás, sárgadinnye, meg persze az elmaradhatatlan lekvár. Két kis kancsóban narancslé és víz, valamint egy csésze erős főzött kávé. Az előző nap is remek reggelit kaptam, de itt a házi koszt miatt még jobban ízlett. Dumáltunk közben a szörfről, a motorozásról, Rossiról, ez a nap eddig nagyon jól indult. Mint kiderült az ingatlan a szüleié, ők is működtetik, csak most éppen elutaztak, és addig Ő látja el a házigazda feladatait. Mázli.

A Casa Monteluronak vannak hibái, de Mauro annyi figyelmességgel és kedvességgel kompenzálta őket, hogy csak 10 pontot adhatok rá. Az idevezető "út" kicsit kalandos, de megéri átverekedni magunkat a szomszéd kutyáin, meg a bakhátas ösvényen, mert érkezés után egy másik dimenzióba kerülünk. Ide bármikor!

Megpakoltam a gépet, megsimogattam a két blökit, elköszöntem, és elindultam Rimini felé. Riminit mindenki mint híres nyaralóhelyet ismeri, pedig van motoros vonatkozása is, ott készülnek a BIMOTA motorok, és szinte csak kőhajításnyira van a Marco Simoncelliről elnevezett Misano Circuit versenypálya. Hétfő lévén úgy gondoltam kicsi lesz a forgalom, tévedtem. Folyamatosan a sorok között orszruletteztem, viszont errefelé ezen nem háborodott fel senki, az összes motoros és robogós ezt csinálta. A lido és mare elő vagy utónevű települések nem ritkák errefelé, csak Ravenna nagyobb város, igazi olaszosan brutális forgalommal. Pihenésképp beálltam tankolni egy kútra, figyelmetlenül a serv oszlopokhoz, ahol sikerült az út eddigi legdrágább benzinjét venni. Így mulat egy magyar úr.

Egyet találgathatsz, melyiket kértem?

Mivel fizethettem kártyával, és még a privát vécéjüket is használhattam, már nem fájt annyira. Következő célpontnak Chioggiát állítottam be, kár lett volna kihagyni, ha már úgyis erre járok. Az 50 000 lakosú város, Velence alatt helyezkedik el, nagyjából 50 kilométernyire. Hasonló a felépítése, van kikötő, van főcsatorna, szűk utcácskák, ódon hangulat, egy kicsit büdös is, szinte teljesen olyan mint az "eredeti". Csak éppen a turista tömeg "hiányzik", illetve nem hiányzik az senkinek, esetleg a souvenir árusoknak. És ide két szép hídon be lehet jönni autóval-motorral, tehát a megközelítése sem horror. 

Drónom nincs, a képet a netről mentettem.

A nagyobbik hídon gurultam át, három digó Harley-ssel. Ők az évszaknak megfelelően, papucsban, sortban és pólóban tolták, tökfödővel a fejükön. Mentem egy kört, hogy felderítsem a terepet, majd az egyik csatorna partján, egy presszó előtt megálltam kávézni. Jó kis "késdobálónak" tűnt, tele emberekkel, akik vagy bent zsugáztak, vagy kint, a napernyők alatt beszélgettek, de olyan hangerővel, hogy azt a csatorna túlpartján is tisztán hallották. Kértem egy kávét a bárpult mögött álló korombéli kínai (!!!) nőcitől, és leültem a kinti zsivajba szusszanni egyet.

Igazából csak most néztem jobban körül, két piros Vespa mellé parkoltam, eddig úgyis hiányoltam őket. A csatornán inkább ipari tevékenységek folytak mint közlekedés, hajójavítók, rakodók, halászhajók mindenfelé. És hiába "üvöltözött" a mellettem lévő asztalnál négy idős olasz, és hiába csavarta az orromat a csatornaszaggal keveredett dízelbűz, mégis tök jól ellazultam. Abban a néhány percben, a kávéscsészével a kezemben, valami kellemes nyugalom telepedett rám, engem ezzel ritkán ajándékoz meg a sors, még az egyre jobban sajgó alfelemet is elfelejtettem.

Végre Vespa, és mindjárt kettő, ráadásul pirosak. Igazi olasz életkép.

Kávézás után bemotoroztam a környező utcákat, nagyon tetszett a látvány. (képek a galériában) Beírtam a napi végcélt, Tezze sul Brenta-t, és elindultam a "hamis" Velencéből. Ezt a várost is felvettem az "ide vissza kell jönni" listámra, egyre bővül! Ugyanazon hídon mentem ki, ahol bejöttem, van még a városnak egy viszonylag nagy szárazföldi része is. Padovát mindenképpen el akartam kerülni, így aztán újra lido és mare utónevű helységek mellett vezetett az utam, majd -mondhatni célegyenesként- elfordultam a hegyek felé.

Viszonylag ingerszegény szakasz következett, rengeteg kis faluval, ami rengeteg sebességmérőt jelent. A koncepció nem világos előttem, néha kettő, néha hat dobozból mértek vagy ijesztgettek, mostanra az olaszok túltesznek az osztrákokon traffipax vonalon. Nem száguldoztam, jól álltam idővel, inkább csak tényközlésként mondom ezt.

Első körben Bassano del Grappában akartam szállást foglalni, de az aznapi szabad hotelek közül nem találtam megfelelő parkolási lehetőséget. Tezza sul Brenta, Bassano előtt van, és a  Park Hotel Italia a parkolás mellett vacsorával és konditeremmel is kecsegtetett, valamint a szomszédságban lévő szupermarket megkönnyítette az utolsó napokra való bevásárlást. Az egyik olvasó megkérdezte, miért nem megyek különböző nevezetességekbe, simán kihagyok híres városokat, turista célpontokat. Igen, valóban így van. Ezek a hosszú túrák, nekem az ÚT-ról szólnak, ha belebotlok valamibe rendben, de egyébként városlátogatást, vagy nyaralást, a feleségemmel közösen csinálunk, és olyankor repülővel vagy autóval megyünk. Rengeteg szépséget és izgalmat tartogat maga az utazás, teljesen kielégítenek azok természeti csodák, amiket a nyeregből látok. És az olyan emberek mint Mauro, jobban feltöltik a lelkem mintha valamelyik híres bazilikába vagy képtárba mennék. 

A hotelt elsőre megtaláltam, bekormányoztam a gépet a bejárat mellé, és bementem a recepcióhoz. Ott egy lelket se láttam, hát trappoltam beljebb, végül egy a hallban lévő látványkonyha szakácsa segített. Tudott rólam, adott egy kulcsot, és javasolta, hogy a hotel mögé parkoljak, úgyis ott van a feljárat a szobámhoz. Így is tettem, és valóban rövidebb utakat kellett megtennem a pakkokkal, mintha a főbejáratnál maradok.

A Park Hotel Italia hátsó bejárata szebb mint az első.

Jó nagy szálloda, de mégis az utazás legkisebb szobáját kaptam, akkora volt mint egy börtöncella. A "ruhásszekrényt" a plafon felől lehetett lehúzni, egy rugós szerkezettel. Olyan erős rugóval, hogy nem bírtam egy kézzel rátenni a dzsekimet úgy, hogy a másikkal meg tartom. A fürdő ellenben kényelmes, bidével és ablakkal felszerelt helység, azonnal le is mostam magamról az út izzadtsággal keveredett porát. Még mindig nagyon meleg volt, mikor leolvastam a napi megtett távot, a hőmérő 35 fokot mutatott. Abbahagytam a krém használatát, úgy tűnt, inkább ront mint javít a helyzeten. Hason fekve csináltam a könyvelést, kerek 300 kilométert motoroztam aznap, kétszer tankoltam kártyával, 10600 forintért, és 1,50-ért kávéztam. És eljött a pillanat, lefoglaltam a túra utolsó szállását, az Ausztriai Wolsbergben. Próbáltam a Hotel Korosicát, hiszen idefelé nagyon tetszett, de elfogytak a szabad szobáik. Vacsoráig maradt még időm, így elmentem a szomszédos szupermarketba, és 3,20-ért bevásároltam másnapra vizet, és energia szeleteket.

Igazi elvarázsolt kastély a Park Hotel Italia. Azt írták a bemutatóban, van egy felszerelt konditermük. Gondoltam, miért ne, emelgetek egy kicsit, még a vacsora is jobban csúszik majd. Követtem a GIM táblákat a folyosókon, de csak különböző raktárakat, meg felújításra váró helységeket láttam, tornaterem nuku. Végül úgy elbóklásztam, hogy valóságos szabadulóművésznek éreztem magam, mire megtaláltam a kajáldát. Ami egy ablaktalan helység, néhány asztallal, és egy jó nagy tévével. (éppen minket magyarokat savaztak, de ezen már meg sem lepődtem) Jött a pincér signorina, két féle menüből választhattam, ráböktem a pesce-ra. Természetesen előtte ital, és kaphattam sört, hurrá!! Minden asztalnál ültek, és mindnél egyedül. Egy asztal, egy férfivendég, mint valami játékban. A kajára már nem is emlékszem, nem hagyott mély nyomokat bennem. Valószínűleg medium, vagyis se rossz-se jó lehetett, ha kilógna valamelyik irányba, megmaradt volna.

Orso is jóllakott, vigyázott a holmimra.

Végre találtam embert a recepción, meg is ragadtam az alkalmat, hogy kifizessek mindent, mert itt nem vették le a pénzt előre a bookingon. Vacsorával, sörrel, reggelivel, komplett fizettem 32650 ft-ot, kártyáról. Miután ilyen jól kiköltekeztem, visszatértem a "cellámba", és a Nők a pult mögött egyik epizódját elindítva, elszundikáltam.

Az utolsó folyt. köv...

galéria: