Sosem jó feladni valamit. Bármit, akár egy itthoni kanyargást sem jó lemondani. Hátmég egy olyan túrát, ami több országon ível át, amibe nem kevés időt, energiát és pénzt fektetek bele, és ráadásul nem is egyedül megyek, na azt tényleg szar ügy feladni. De sajnos nem látok a jövőbe, és bizony nem várt események mindig történhetnek. Most két dolog köpött a levesembe, az első éjszakai rovar támadás, és a tartósan 40 fok feletti hőség. Számítottam forróságra, teszteltem is itthon a felszerelést, mégis elviselhetetlen lett napi több száz kilométert motorozni 40 fok felett, főleg úgy, hogy nem ülhettem nyugodtan a seggeden. Amíg élsz tanulsz, engem most megint tanított az élet, még kevésbé hagyhatom figyelmen kívül a koromat és a testfelépítésemet.

A Hotel Paradisban olyan luxusban volt részem amiben napok óta nem, aludtam éjszaka. Viszonylag sokat -ami csak nekem sok, mert én alapból keveset alszom-, két pisiléssel is legalább öt-hat órát szunyáltam, ennyi az elmúlt két éjjel összesen nem jött össze. Reggeli 7-től, szeretem ezt a helyet!!

 Negyedik nap.

A reggeli megközelítette a tökéletest, mindenféle tojás, sült és főtt virsli, felvágottak, sajtok, lekvárok, és a jó ég tudja mi még, óriási választék fogadott. Az igazi meglepetés a frissen sütött bundáskenyér, ilyet nagyon ritkán látni. Kávét gép adott, ha nem is 100-as, de azért bőven az iható kategória. Reggeli után rendeztük a számlát, 52 000 forintba került a szoba vacsorával, reggelivel, sörökkel, wellnessel, parkolással két főre, a Hotel Paradis remek választás lehet, ha Kolozsváron jársz.

Nem sokkal 8 után indultunk, Nagyváradot elkerülve, Létavértes felé vettük az irányt. Az első nagyobb kúton eltankoltuk a maradék lejünket, és ittunk egy erős kávét. Útba esett Bánffyhunyad, ahol az a rengeteg befejezetlen "palota" áll, valószínűleg sosem készülnek el teljesen. A forróság semmit sem csökkent, így hát megálltunk egy fagyira még a Román oldalon, és életemben először megkóstoltam a citrom fagyit, isteni volt.

Innen már csak egy ugrás a határ, szerencsénkre egyetlen autó állt bent, hip-hopp sorra kerültünk. A mufurc román vámos után egy aranyos magyar hölgy következett, kérdezte merre visz az utunk? Mikor megtudta, hogy Hajdúszoboszlóra megyünk, nagyot sóhajtott. Én gálánsan felajánlottam, hogy szívesen elviszem, ugyan nem fogadta el, de egy kedves mosolyt kaptam cserébe a próbálkozásért. Jó így hazajönni.

A maradék nagyjából 50 kilométert nem Debrecenen át, hanem alulról, Derecske felől tettük meg. Az útminőség nagyot romlott a határ után, lassan csukott szemmel is rájövök, mikor érek Magyarországra. A visszatéréssel nyertünk egy órát, így délután kettőre meg is érkeztünk az Elle Residence Panzióhoz, ahová még reggeli előtt foglaltam szobát. A két szállás között 264 kilométert motoroztunk, azt hiszem ez az egészséges napi táv a fenekemnek. Mivel nagyon hamar ideértünk, úgy okoskodtam, ha még nem tudjuk elfoglalni a szobát, talán beugorhatunk a medencébe, de semmi gondot nem okozott korai érkezésünk. Végre magyarul beszélhettünk, minden információt azonnal megkaptunk, a wifi kódtól a vacsora lehetőségen át, a reggeliig. Miután berendezkedtünk, letusoltunk és játszós ruhát öltve átsétáltunk a szemközti boltba néhány hideg italért. Idővel annyira jól álltunk, nem csak úszkáltunk, de a medence mellett még szundítottunk is egyet, ez ám az élet. 

A vacsora egyszerű de finom volt, nagy tömeg nem evett ezen a szerdai estén az étkezőben, rajtunk kívül csupán egyetlen család. Ez egy barátságos családi panzió, a háziak nagyon kedves emberek, mivel beborult az ég, este még ők szóltak, tegyük be a motorokat a medence melletti fedett helyre nehogy megázzanak. Éjjel nyitott ablaknál olyan jót aludtam, hogy még az eső sem ébresztett fel. 

Ötödik nap.

A reggeli itt is nagyon ízlett, persze nem csináltak akkora svédasztalt mint az előző helyen, de minden étel frissen és finoman készült. Evés után rendeztük a számlát, vacsorával, reggelivel, wellnessel, szíveslátással együtt 52 000 forintba került a szoba kettőnknek, ugyanannyiba mint a Kolozsvári hotel. Megterveztük az utat, és már nem kellett a navigáció, innen séróból hazatalálunk. Hogy ne legyen unalmas az utolsó nap, Hortobágy, Tiszafüred, Füzesabony, Eger, és a 24-es út került a kalapba, ami reményeink szerint üresen vár minket. Megtankoltuk a paripákat, megkávéztunk, és nekivágtunk a túra utolsó napjának.  

Minden izgalom nélkül gurultunk Egerig, majd a valóban üres 24-esen karcoltunk a Palócpiaci nagy parkolóig, ami tök üresen ásítozott, csak mi ketten zavartuk meg a csendet. Megálltunk szusszanni és inni, majd jött az ötlet, hogy Gyöngyös helyett menjünk inkább Galyatetőn át Pásztó felé.

Innen már nem számítottunk semmi izgalomra, és mekkorát tévedtünk! Ikladon megálltunk még egy finom fagyira, újra citromot választottam, nagyon bejön ebben az irgalmatlan melegben. Nyalás közben megbeszéltük, hogy a Fóti ÖMV lesz a pacsipont, tankolunk és kávézunk egy utolsót, aztán ki-ki megy haza. Már majdnem a település végére értem, mikor észrevettem, Tibike nincs a tükörben. Megálltam, vártam egy kicsit, de mivel nem került elő visszafordultam. El nem tévedhetett, százszor jártunk már erre, aggódni kezdtem. Meg is láttam, az út szélén állt vészvillogóval, és a Harley mellett guggolt. Azt mondja, rángatott párat a vas és leállt. A benzin nem fogyhatott el, de sok sem lehetett már a tankban. Pár perc hűlés után beindult a motor, a város végén van egy kút, odáig kéne kitartania, tudunk tankolni és árnyékban szerelni, ha kell. Nos két leállással, de eljutottunk a kútig, ahol azért megkönnyebbültem. Bármi is történik, egy benzinkúton még várakozni is könnyebb, hát nekivetkőztünk. Tibike megtankolta a verdát, hátha a benzin lehűti a túlmeleged(het)ett pumpát. Kivette az elektronikákat  -szerszám nélkül is szerelhető a panel- mindent megtisztogatott, majd összerakta, bízva a szerencsében. A Harley üzenetet küldött a műszerfalra, a kód szerint valamilyen üzemanyag rendszer probléma állt fenn. A kód a kapcsolókkal törölhető, ezt Tibike megtette, már csak a remény maradt, indulni fog a nagyvas.

Nos röffent a Harley, most én maradtam hátul, ha bármi baj lesz lássam azonnal. De Fótig egyszer sem rángatott, talán meg is oldódott a probléma. Beálltunk a kútra, megtankoltam a motorom, az én barátom pedig kért addig két kávét. Miután megittuk, megöleltük egymást, véget ért hát ez a kurta-furcsa túra. Azért közel 2000 kilométert megtettünk, az se kutya, öt napig motoroztunk együtt. Fejünkbe csaptuk a sisakokat, beindítottuk a motorokat, de a Harley megint leállt. Ojjé, újabb hibakód törlés, újabb indítás, bírd ki kérlek, már csak pár perc hazáig. Kibírta, végig kísértem a barátomat, újra elköszöntünk, és nekivágtam az utolsó, otthonig tartó kilométereknek.

Mindig jó megérkezni az otthon melegébe, most inkább a hűvösébe, ment a klíma. 299 kilométert gurultam ezen a perzselő napon, jól esett az alapos fürdés, egy finom vacsora, és rengeteg szabadidő, ami várt rám. Mert ha már így alakult, pihenéssel töltöttem a második hetet, így legalább bőven jutott idő megírni ezt a történetet. Szerencsére minden tünet elmúlt, nincs szövődmény, már a fenekem is régi "fényében ragyog". A barátság megmaradt, és ugyan nem jutottunk el Isztanbulba, de így legalább lehet tovább álmodozni róla. A Boszporusz híd motorral, bakancslistás mindkettőnknek.

Mindenkit hazavárnak, sziasztok: a Mágus.

galéria: