A volt formula 1-es versenyző, Jarno Trulli, július 13.-án töltötte be 48. szülinapját. Trullit nagyon kedveltem, pedig mindösszesen egyetlen futamot nyert, a 2004-es Monacoi versenyt, és azt sem a Ferrari, hanem egy Renault volánja mögött. Igazi csendes-rendes srác volt, mindenféle balhéktól mentesen töltött 14 és fél szezont a száguldó cirkuszban. Először a keresztneve tetszett meg, (amit az 1973-as olasz nagydíjon elhunyt finn Jarno Saarinen motorversenyző után kapott), azután a sallangmentes versenyzési stílusa is. Trulli lehetett volna sokkal sikeresebb, ha többet "könyököl", vagy jobbkor van jó helyen. De a versenysportban sem lehet mindenki bajnok, kellenek ezek a megbízható csapattársak, "iparosok", akik felsegítik a csúcsra a tehetségesebb versenyzőket.

És hogy mit keres itt Trulli? Mindössze annyit, hogy Pescarában született, abban a városban, ahol eltöltöttem két boldog hetet a 90-es években, most pedig átmotoroztam rajta, a 40 fokos hőségben. Ciao Jarno!!

Jó éjszakám volt, semmi zavar, már jól indult a nap. Hét körül kimentem netezni a hallba, és épp javában facebookozom, mikor nyílik az ajtó, és belép a szép pincérlány meg az anyukája. Akkorát köszöntem nekik, hogy talán még a másodikon is hallották. Utcai ruhát viseltek, a lányon olyan szűk nadrág, hogy egyből kiment minden álom a szememből. Pár perc múlva visszatértek "egyenben", és elkezdték a reggelihez való előkészületeket, többek közt a szuper kávégép bemelegítését. Közelebb húzódtam, gondoltam hátha így hamarabb jutok kávéhoz. Bejött a számításom, én kaptam az öblítés utáni első kapucsínót, és vehettem a friss sütikből is. Kiderült ám a turpisság, pár perc múlva egy fiatalokból álló csoport érkezett, valamilyen egyenruhában, ezért sürgölődtek hát korábban mint 8 óra, de én igazán nem bántam.

Reggeli után felmálháztam a motort, letettem a kulcsot az üres recepciós asztalra, és elköszöntem a "barátnőimtől". A jó helyen lévő Hotel Mira 6 pontot kap, kiemelném a nagy medencét, remek vacsorákat, és a kedves felszolgálókat. Negatívum a kopottság, az érdekes árképzés, a barátságtalan medenceőr, és furán beszélő recepciós. Ha útba esik és nincs jobb, simán vállalható. (szerszámkészlet legyen kéznél)

Ugyanarra vitt az utam, mint előző nap, de a város után olyan panoráma út következett, ahol ilyen remek képeket lehetett lőni:

Szemben Peschici városa.

Már a szálláson három részre bontottam a napi adagot, Pescaráig, Pescara, és Pescarán túl. Az indulás utáni első szakasz tűnt a legizgalmasabbnak, a félszigetről le az Adria mellé, szombat lévén eléggé sűrű forgalomban. Kaptam alagutat is szép számmal, némelyik nagyon sokáig tartott. Ahogy elmaradtak a dombok, megszűntek az alagutak, és egy haladós gyorsforgalmi úton találtam magam, az SS 16-on. Néha láttam a tengert, néha városok jöttek, de ami igazán meglepett ezen a szakaszon, hogy "dolgozó" nők integetettek. Az egész túra alatt, csak ebben a megyében tűnt ez fel, sehol máshol. És ezen a darabon találkoztam az egész túra legnagyobb tirpákjával, egy kis Citroent vezető olasszal. 

Mint a fenti képen is látszik, egy viszonylag gyors, egyenes szakaszon haladtam. Ha lehetett -és itt lehetett- 100-as tempomatos sebességgel gurultam. Utolértem a Citroenes palit, kicsit le is húzódott (megköszöntem, mindig megköszönöm), elmentem mellette, és ennyi. Kisvártatva odaértem egy lámpás kereszteződéshez, és mivel pirosat jelzett, megálltam. Begurul mellém jobbról a csávó, lehúzza az ablakot, és vigyorogva közli velem hogy lefotóztak, mert ahol megelőztem ott csak 60-al lehetett menni! Csak néztem rá, mint borjú az új kapura, meg se tudtam szólalni, pedig minden szavát értettem. Fel nem foghatom, mi tetszhetett ezen annyira neki, láthatta a külföldi rendszámomat, még le is húzódott, de ha erre áll fel neki, hát legyen. Nem igazán tudtam mit reagálni rá, szerencsére zöld lett, így ott hagytam a francba. Nekem még sose jutott ilyen eszembe, inkább jelzem a többieknek a trafipaxot, nem belehúzom őket. Nagy az isten állatkertje.

Néhol ilyen közel vitt az út a tengerhez.

Ahogy közeledtem Pescarához, úgy erősödött a forgalom, aztán egyszer csak belecsöppentem a sűrűjébe. A 120 ezres város nyüzsgött, elképesztő fogalomban találtam magam, ráadásul a navigáció levitt a parti útra. Pescarának húsz kilométeres strandszakasza van, és ezen a forró szombat délelőttön mindenki oda igyekezett. Annyian voltak, hogy nem találtam egy motornyi helyet sem, pedig akartam lőni pár képet. Végül inkább kikapcsoltam a "segítőmet", és feljebb mentem pár utcát, ahol legalább a többi motoros sodort magával az álló kocsisorok között. Az első kúton megálltam tankolni, és átkalibrálni az útvonalat. Nem sikerült, vagy sztráda, vagy város, másik alternatív útvonalat nem találtam. Miután megcsináltam a "mesterhármast" már kevésbé zavart a tömeg, úsztam a forgalommal, és figyeltem, hátha Trulli rám integet. Őt ugyan nem láttam, viszont az itthon már nagyon várt Alfa Romeo Tonale-t igen, egy szalon előtt az udvaron. Már zárva voltak, így csak a kerítésen át, messziről nézegethettem, hát mit mondjak, pofás darab lett.

Itthon 17 000 000-tól indul, egy jobban felszerelt 21 000 000 fölé megy bőven.

Vadásztam az árnyékot, és végül sikerült is találnom, elköltöttem az ebédemet, az utolsó agyonolvadt energiaszelet képében. Már csak bő 100 kilométert kellett megtennem a szállásig, de majdnem két órát írt a térkép, szóval gyors haladásra nem számíthattam. Abruzzóban jártam, olyan gyöngyszemeken haladtam át, mint Montesilvano, vagy San Benedetto del Tronto, csupa strand vagy porto. Az utamat az tette izgalmassá, hogy bekrepált a navigációhoz használt Samsung XCover 4-en az internet. Talán túlmelegedett, mindenesetre kicseréltem a jó öreg Iphone SE-re, beállítottam a célt, és folytattam az utam.

A Country House la Radice, Civitanova külső részére esett, mint mondjuk Pesten Zugló. Elsőre meglett, kertes övezetben, szép házak között fekszik az épület. Pont nyílt a nagy tolókapu, valaki jött kifelé. Bent éppen füvet nyírtak, de gond nélkül megtaláltam a recepciót. Egy negyvenes srác fogadott, tudott rólam, tökéletesen szót értettünk, respektálta hogy olaszul beszélek. Mindent érthetően elmondott, kérdezni sem kellett. Parkoljak az árnyékba, használjam a liftet a csomagok felviteléhez, sajnos a medencét éppen tisztítják, vacsorázni a szomszédos étteremben tudok (100 méter), reggeli fél nyolctól, és a kulcskártyával tudom működtetni a liftet és a nagykaput. Perfetto, grazie.

A szoba (és az egész létesítmény) az út egyetlen olyan szállása, amely minden betűjében hozta a bookingon leírtakat, sőt túl is teljesítette azt. A szobában osztályon felüli rend és a tisztaság fogadott, kellemesen hűvösre hűtve. A minibárba négy palack víz bekészítve, benne a szobaárban, tehát kvázi ingyen. A falakban bőségesen konnektorok és USB aljzatok, és kódolás nélküli erős wifi. A fürdőszobában mindenféle pipere holmik, még kis varrós készlet is, bidé, és mennyezeti zuhany. Semmibe nem vertem be a fejem, az ablakok és az ajtó egy páncélterem zajszigetelésével zártak. A kártyás kulcs (pedig nem szeretem) tökéletesen, minden alkalommal elsőre működött. Miután elment a kertész, megnéztem a füvet, én sem tudnám szebben lenyírni a sajátomat. A medence körül kényelmes napágyak, a víz kristálytiszta, és tökéletes hőfokú. Minden tetszett. Ide bármikor!

A Country House la Radice az utazás legerősebb 10 pontját kapja!!!

Miután tisztába tettem magam, bekentem a hátsóm (nem javult, sőt inkább romlott az állapot), megcsináltam a "házi feladatomat". Aznap 384 kilométert motoroztam, kétszer tankoltam, összesen 26 euróért, ittam egy kávét 1 euróért, a szobát előre fizettem, 31600 forintot vettek le a számlámról. Mivel még mindig nem volt net az XCoveren, felhívtam a Yettelt chat-ten laptopról, hátha tudnak segíteni. Eszembe se jutott hogy bekapcsol a kamera, pucéran fetrengtem az ágyban. Szerencsére hátlapi kamera nincs rajta, így csak a vállamat meg a búrámat látta a kislány a vonal másik végén. Leellenőrzött mindent, nem talált hibát. Azt javasolta kapcsoljam ki pár percre, hátha ettől megjavul. Megjavult. Ez nekem is eszembe juthatott volna, de ugye milyen elesett tud lenni az ember külföldön?? Erre a nagy munkára megéheztem, felöltöztem, és bíztam benne, hogy a vendéglő korán nyit. Hát nem nyitott, este hétkor még semmi hajlandóságot nem mutattak a nyitásra. 800 méterre mutatott a telefon egy pizzériát, elsétáltam odáig.

Hmm... Igazából nem tartom magam beszarinak, és rasszista sem vagyok de itt mégsem kívántam étkezni. A Bar & Pizza & Kebab olyan jellegű vendéglátóipari egységnek tűnt, mint Rejtő Jenő könyveiben a Négy Vidám Halottmosó (kitűnő széklábak, megbízható elsősegély), vagy a Kedélyes Hullaház (az úri közönség táncol). Egyik olvasóm már kérdezte, mi a helyzet migráns fronton Olaszországban. Ha ezt a "vendéglőt" leszámítom, nagyon kevés idegent láttam az út során, viszont én nem jártam egyetlen nagyvárosban sem. Talán annyi, hogy a "nagyobb" városok, ipari részein láttam sétáló vagy bringázó afrikaiakat, de semmiképpen nem számottevő mennyiségben. Ez a pizzéria viszont igazi "bűntanyának" nézett ki, 100%-ban sötétbőrű vendégkörrel, egyetlen fehér embert nem láttam közöttük. Lehet, hogy jó buli lett volna, mégis úgy döntöttem, visszamegyek a -közben már kinyitott- Il Borghetto-ba.

30 euróért nagyon finom menü sort ettem, és végre kaphattam csapolt sört is hozzá.

Belakva visszasétáltam a szálláshoz, és egy kicsit leheveredtem a medence mellé az egyik nyugágyba, és bambultam a naplementébe. Már több mint 3300 kilométert tettem meg, és szerencsére minden baj elkerült, az egy altesti probléma kivételével. Négy napnyi motorozás maradt még a túrából, és eddig tényleg minden pöpecül sikerült, sajnálom a lecsípett déli darabot, de legalább lesz miért visszatérni. Majdnem elszundítottam medence mellett, csak a vízforgató csobogása állított fel, de akkor már nem lent kerestem illemhelyet, hanem felmentem a szobámba, és el is tettem magam másnapra.

folyt. köv...

galéria: