A reggeli szüttyögésemnek menetrendje van. Mivel keveset alszom, korán kelek, ha szerencsém van, 5 óra körül. Telefon a kézbe, megnézem jött-e email, vagy üzenet, kinek van szülinapja, kis szörfözés a neten (megdöbbentő mennyire része lett ez már sokunk életének), aztán megyek tusolni, hajat mosni. Ez elvisz megközelítőleg egy órát. Utána kihúzogatom és elrakom a töltőket, és tulajdonképpen a fogmosó szetten kívül minden egyéb holmimat is összecsomagolom, be a táskába, majd összekészítem a tanktáskát, ami napközben kellhet az oda kerül. Ez a következő félóra. Lehordom őket és felkötöm a motorra, ez 15-20 perc. Ha 7-től lehet enni, én az elsők között vagyok, ritka hogy megelőz valaki. A reggelit nem kapkodom el, de nem is húzom az időt, átlagban az is fél óra. Ezután fogmosás, majd ... tudjátok mi, sisak, kabát, kesztyű kézbe, kulcs leadás és fizetés -ha addig nem tettem meg-, 8 körül ülök fel a paripára.

Ha ez rendszer felborul valamiért, az elront-hat-ja a hangulatom, de Debrecenben minden flottul ment, jókedvűen vágtam neki a napnak.

Egy nagy MOL kútnál tankoltam, ittam egy "rendes" kávét, beállítottam Ártándot úticélnak, és megkezdtem a túra első napját. Debrecen és Hosszúpályi között építették az utat, lassan haladtam. Aztán kitisztult a pálya, és végre felgyorsultam, viszont tartottam a 90-et, nem rohantam. Az Ártándi határon nem volt előttem senki, megnézték a személyimet, és mehettem Isten hírével. A túloldalon beállítottam a végcélt, és elindultam Erdély felé.

Románia mindjárt új dolgokkal fogadott, Nagyváradig (pedig közel van) két olyan Dákót (Dacia) láttam, amilyet itthon még nem. Aztán az is feltűnt, hogy nincsenek magyar feliratok, csak románul írnak ki mindent. Nagyvárad egy nagy útépítés, kaotikus forgalommal, a beszűkített sávokon még szlalomozni sem lehetett. Miután elhagytam, az E79-es hibátlan aszfaltján gurultam tovább, kisebb falukon és városokon át, majd az út bekanyargott egy erdőbe, ahol ízelítőt kaptam a román vezetési kultúrából. Egy öreg BMW kombi olyan vehemenciával törtetett előre, hogy nem érdekelte sem a záróvonal, sem a beláthatatlan kanyar, az elsősége felülírta az észszerűséget. Mindenkit letakarított maga elől, de ez nem lehet egyedi, mert senki sem villogott szemből, inkább engedték bomolni.

Kiérve az erdőből, a távolban már kezdtek feltűnni a hegyek. És valami más is, felhők. Egyelőre nem látszottak veszélyesnek, de egyben biztos voltam, az esőt nem úszom meg. Üzemanyaggal még jól álltam, mégis úgy gondoltam, jobb ha teli a tank, mielőtt elkezd esni. Egy "vadnyugati" jellegű kúton megálltam, csurig töltöttem a tartályt, majd félreálltam beöltözni. A díszlethez tartozó műló egykedvűen nézte, ahogy belebújok a sárga ruhámba, csak az esőkesztyűt nem vettem fel, és a kukászsákot nem húztam a csizmára, még bíztam. Hiba volt.

Kisvártatva utolértem az esőt, de egyelőre nem szakadt, ha csak ennyi -gondoltam- nem lesz baj. De, baj lett, úgy mentem bele a komolyabb esőbe, mint mikor alagútból jössz ki, befelé semmi, kifelé vihar. De még ez is fokozható, az igazi cunamiba az útvonal legélvezetesebb részén futottam, mikor elindult az út felfelé, és nekem dupla gyorsítósáv jutott. Néhány kamion kivételével a forgalom is megszűnt, szárazon ez maga lehet a kánaán. Az eső pillanatok alatt olyan mennyiségben kezdett esni, hogy a nedvesség a sisak minden eresztékén beszivárgott. A plexi és a szemüvegem csupa víz lett, a kesztyű azonnal pacallá vált, szerettem volna megállni, de semmi lehetőség nem adódott, a szalagkorláton egy centi rést sem láttam. Mire találtam egy parkolót, már az esőruha is kezdte feladni a harcot. Néha sikerül ügyesen megoldani a dolgokat, ez most nem az a szitu volt. Bezsákoltam a lábaimat, becsomagoltam a tanktáskát, felhúztam a kesztyűvédőt, de mindegy is volt már, elkéstem velük. És ilyenkor a levegő is lehűl, 9 fokig esett a hőmérséklet mire visszatértem a "medencébe".

Az út még mindig felfelé kanyargott, de miután túljutottam az első sokkon, a dühöt felváltotta a túlélési ösztön, ha már így alakult, akkor ebből hozom ki a maximumot. Óvatosan haladva túljutottam a púpon, vagy ahogy a Stallone film címe mondja: "Over the top", és elindultam lefelé, Déva felé. 

Déván akkora volt a víz, hogy a körforgalmaknak, csak a közepe látszott ki, a sáv szélei eltűntek. Isteni szerencsémre, a navi még működött, szépen mondta a fülemre a tutit. Csendesedett az eső is, mire elértem a célt, már csak szemerkélt. Szatmári Ottó vendégházának utcájába fordulva, csak annyit tévedett, hogy a cél nem az út jobb, hanem a bal oldalán található. A motorhangra már nyitották a kaput, és betereltek hátra, egy fedett, száraz épületrészbe, megérkeztem. Levettem a sisakot, rendesen folyt ki belőle a víz. Kibújtam az esőruhából, és végre körülnéztem, hol is vagyok.

Ottóval kezet ráztunk, majd egyből invitált a "teraszra" amit én inkább zárt verandának neveznék. Az erdélyi vendégszeretet mi sem mutatja jobban, hogy az asztalra már oda volt készítve egy üveg pálinka, és egy nagy palack sör, meg két-két pohár. Megittuk az áldomást, majd kértem egy kávét, hogy valami meleget is töltsek a szervezetembe. Ottó térült fordult, és máris kaptam forró kávét. Ahogy mondta, ezen a délelőttön volt az "év esője", ekkora mennyiség ilyen kevés idő alatt még nem esett az idén. Mit mondjak, örültem hogy ez majd hozzám lesz köthető, ha elmeséli az unokáinak, de meglennék nélküle. A harmadik kör után kezdtem becsiccsenteni, meg az átázott göncöket is szerettem volna levenni, kértem, mutassa meg a szobám.

Mivel én voltam az egyetlen vendég e keddi napon, válogathattam. A legnagyobb földszintibe költöztem -ami a porcelán nippjeivel hasonlít anyám lakására- így bőven jutott hely szétteríteni a nedves holmit. Átöltöztem "civilbe", isteni kellemes érzés a száraz ruha, de ezt minden már megázott motoros tudja. Megkérdeztem, van-e lehetőség valami hősugárzóra, különben sosem száradnak meg a dolgaim. Ottó két perc múlva hozott egy nagy villanyradiátort, a tetejére a sisakot tettem, a tagok közé a kesztyűket dugtam, a csizmát meg elé állítottam. A sisakkamera totál beázott, a "cseppálló" navis telefont is szétszedtem, csupa víz volt a belseje. Miután berendezkedtem, kimentem megfújni a láncot, és megkérdezni mikor lesz vacsora, mert félpanzióval foglalta a szállást az én elmaradt társam. "Amikor szeretnéd", mondta Ottó, és megmutatta az ebédlőt. 18 órában állapodtunk meg, addig legalább körülnézek kicsit. Bemutatta az édesapját, a fiát, és a feleségét, nyugodtan mondhatjuk hogy ez családi vállalkozás. A wc-fürdő közös a három földszinti szobával, de mivel most egyedül én használhattam, be is laktam rögvest. Ezután Ottó fiával beszélgettem a verandán, tudni akartam, mi van a Transalpinával. Hát az bizony zárva, majd június 20.-án nyitják meg, ha addigra elolvad fent a hó. Ahogy mondta, a motorosok valóban el tudnak slisszolni a sorompó mellett, és felmennek a hóig, de ha rendőr ezt kiszúrja, az nem olcsó mulatság. Elszomorodtam, ez a "Transzpunci" a túra első gyöngyszeme lett volna, és nem tudom megcsinálni. Szomorúságomat csak fokozta a Sashától kapott üzenet, miszerint hétvégére -ahogy Ő írta- "transzkontinentális" időjárás várható náluk, motor helyett inkább motorcsónakkal menjek. És hogy a szart még fokozzam, a szerdai nap kivételével, az egész útvonalamra 90% esélyt mutatott esőre a telóm, plusz kiírta, hogy extrém időjárási körülmények várhatók. Remek!

Elfogyasztottam az isteni finom három fogásos vacsorát, megittuk rá a délutánról megmaradt piát, és sokáig dumáltunk Ottóval. Jó embert ismertem meg benne, a szép emlékű szlovén Izidor, A Fogadóst juttatta eszembe. Az eső végre elállt, kiszellőztettem a szobát, ellenőriztem a száradó holmikat, és a laptoppal az ölemben elkezdtem nézni a különböző időjárási portálokat. Bármit nyitottam meg, mindenhol csak esőt vagy vihart láttam szerda estétől vasárnap estig. Törcsvár, Veliko Tarnovo, Vidin, Belgrád, végig eső, szél, vihar. A ROHADT ÉLETBE!! Ugyan heteró vagyok, de úgy tűnt, most a bré rosszabbik végére kerültem. Nos ezért -is- jó egyedül utazni, hozhatok döntéseket úgy, hogy nem kell megbeszélnem a dolgot csak magammal. Mert eldöntöttem, visszafordulok. Az egyetlen száraz napot arra használom fel, hogy hazajussak. Nem örültem, de azzal nyugtattam magam, hogy ez a túra amolyan elátkozott túra lett. A társam kidőlt, az időjárás beszart, és a Duna menti szerb barátom is csónakot javasol közlekedésre. Nehezen aludtam el, de a döntést meghoztam, másnap hazamegyek.

A reggeli már háromnegyed hétkor várt rám, evés közben mesélem Ottónak hogy döntöttem. Ő sem kárhoztatott érte, a román tv is nagy esőkre figyelmeztetett a következő napokban. Reggeli után fizettem, 50 euróba került cakli-pakli az egész, nagyon barátságos ár. Egy könyvemet -amit Sashának vittem volna- nekiajándékoztam, megölelt, és úgy örült, hogy majdnem kicsordult a könnye. Csak ajánlani tudom, a szíveslátás ingyenes extra, itt keressétek:    https://www.facebook.com/szatmaripanzio/

Azzal tisztában voltam, hogy a Törcsvári szállás árát bukom, de egy üzenetet azért küldtem nekik, hogy ne várjanak. Megterveztem a hazautat, 460 kilométer, teljesíthetőnek ítéltem. Visszafelé Aradot céloztam meg, majd a Battonyai határátkelőt. A reggel hűvösen indult, méghozzá annyira, hogy Déva vára alatt betettem a bélést a kabátba, rendesen cidriztem. Előző nap nem láttam a várat, most viszont alatta parkoltam. Kósza gondolatként beugrott, hogy kiszabadítom frau Kelement, de mivel nem tudtam volna magam mögé ültetni, hát békében hagytam.

Délelőtt már javult az idő, mikor Aradon tankoltam (Lukoil) kivettem a bélést. Átmentem olyan falun, ahol sok cifra palota épült, volt amit befejeztek, de olyan is amit nem, érdekes látvány. Mivel a kamera beázott, megállni pedig lusta voltam nincs kép, a net úgyis tele van velük. A határon dolgozó román úriember levetette velem a sisakot, hogy megnézze, én én vagyok-e. Én voltam, mehettem. 30 métert ha jöttem, rendőri ellenőrzés. Semmi mást nem akart a rend őre, csak hogy fújjam meg a szondát. Sisak újfent le, megfújtam, negatív, mehettem megint. Macera, de összesen nem volt 10 perc a két ellenőrzés, szóval ki lehetett bírni. Csak már megszoktam, hogy másfelé nincs ilyen "vegzálás". Battonya után érdekes dolgot láttam, többet is: olajkutakat. Egyesével, jobbra is balra is, egymástól látótávolságra. A klasszikus "ivó kacsa" bólogatós kutak, élőben még nem láttam ilyet, csak a Dallas főcímében. Az egyiknél megálltam, és bizony ott volt a "fekete arany" a mélyben. Nem volt mai csirke, több évtizede működhet, és biztosan fog is még. Nem is tudtam az a környék a magyar Texas!

Szarvason megálltam kajálni egy szendvicsezőnél, brutál jót ettem, de a kiszolgálást lehetne még turbózni, ha azt mondom lassú, nem mondtam semmit. Szép kis város, a Kőrös átkanyarog rajta, nem időztem soká, mentem tovább Szolnok felé. Ott a repülő múzeumba szerettem volna belesni, de olyan magas fal veszi körül, hogy nem sikerült. Abony után jöttek sorban a "tápiók", és a "káták", majd kisvártatva beértem Gödöllőre. Tankoltam, és gurultam tovább, innen már hamar hazaértem, pont 16,15-kor csaptam ki a sztendert a garázs előtt.

986 kilométert mentem oda-vissza, a Törcsvári szállás írt este, hogy várnak szívesen -egy másik alkalommal-, de pénzt nem adnak vissza. Tudtam, hogy így lesz, tehát nem lepett meg a dolog. Az viszont igen, hogy Krisztián nagyon korrekt volt velem, átutalta a ráeső bukó részt, így kevesebb a veszteségem. 

Rövid de tanulságos túra sikeredett, mondhatnám úgy is, Románia lerázott magáról, mint a kutya a vizet. Bánt a dolog, de ahogy a Terminátor is megmondta: "I'll be back", vagyis készülj Erdély, visszatérek.

Mindenkit hazavárnak, sziasztok: a Mágus