Átértem Spanyolország második legnagyobb tartományába, Kasztília-La Manchába, és lehet, hogy az öreg Don is azért csavarodott be, mert itt élt. Poros, száraz, ritkán lakott rész ez, az emberek mogorvák, a kedvességnek nyoma sincs bennük. Persze lehet, hogy rosszkor voltam rossz helyen, de alig vártam, hogy tovább álljak. Unalmas semmiképpen nem volt, de a spanyol szakasz legszürkébb része. Két napig tartott átjutni rajta. "mierda"

Szélmalmokat nem láttam, csak szélerőműveket.

A szuper hotelben, a reggeli is szuper volt. Bőséges választék fogadott, készítettek tojást is, szalonnával. Remek kávé, friss narancslé, még az útra is tudtam csomagolni. Kártyával fizettem, ez volt a legdrágább szoba, de benne volt a vacsora és a kiürített minibár is, 80 euróval lettem szegényebb. A motor árnyékban állt, és ez jól is jött, mert elérkezett az Út első, igazán meleg reggele. Szépen felkötöttem mindent, már egész jól begyakoroltam a csomagrögzítést. A túra elején néha elég csáléra sikeredett a táska, de mostanra profi voltam. Negyed 10-kor indultam, következő célállomás La Guardia volt, Toledó után.

Vasárnap lévén, első dolgom volt benzinkutat keresni. Addig köröztem a városban míg nyitott kutat nem találtam. Vettem egy üveg vizet is, eddig a még franciában vett 0.75-ös palackot töltögettem, de szuper hotel egyetlen negatív tapasztalata a csapvíz volt, sem az íze, sem a szaga nem tetszett. Tankolás után beírtam a Hostel Torresmanca címét a naviba, és nekivágtam a La Mancha felé vezető útnak.

Délelőtt egy-két bringás kivételével nem láttam élő embert.

A táj változatos volt, de mégis unalmas, kietlen. Errefelé nincsenek magas hegyek, így aztán az utak viszonylag egyenesek. Kevés a lakott település, leginkább falvakon mentem keresztül, város (főleg nagyobb) nem volt az útvonalamon. Viszont bogárból volt bőven, néha úgy kopogtak a sisakon, mintha esett volna az eső. Évek óta a Pronto tasakos kendőjét használom plexi tisztításra (meg minden egyébre), két tasakkal vittem az útra, az 200 db, másfél fogyott el, pedig ezen a szakaszon óránként tisztítottam a plexit. Egy törléshez kettő kendő kell, az első a "nagyoló", a második a tisztító. Finom puha, nem karcol, kis helyen elfér, próbáljátok ki.

Az egyik városkában a házak előtti sövényeket formázták szobrokká, szinte kivétel nélkül.

Ornitológusoknak tetszene ez a környék, rengeteg a madár, és leginkább nagyok. Sas méretű hatalmas madarakat láttam, volt egy település ahol megint sok gólya fészekelt. Nagy meleg, árnyék semmi, húztam a gázt, hogy mihamarabb Toledóba érjek. Szerencsére benzinnel jól álltam, egyetlen nyitott kutat sem láttam hosszú ideig. Vasárnap, perzselő hőség, ember sehol, de még jármű forgalom se, mindenki a klimatizált szobájában tévézett, vagy szunyált, esetleg blogot írt.

Óriás töltényhüvely, óriás sörös doboz. Csak úgy...

A meleg kiszívja az erőt. A zombi filmek mind meleg környezetben játszódnak. Toledóba be akartam menni, de mire odaértem, én is kicsit zombivá váltam. Toledóban csak perzselő nap várt, árnyék semmi. Szépen végigvettem fejben, hogy megállok a napon, viszem magammal a kesztyűt-sisakot, és dzsekiben meg csizmában sétálok. Esélyt sem adtam a látnivalóknak, majd legközelebb.

A látnivalókból ennyi jutott.

Toladó egy 83 ezres város, ám vasárnap lévén hamar átmentem rajta. De tankolni megálltam, és itt ért a nap legkellemesebb meglepetése. Miután a kutas srác megtöltötte a tankot, fogta a sisakomat bevitte a shopba, és szépen megtisztította a plexit!!! Ő volt La Mancha, sőt egész Spanyolország legrendesebb kutasa! Mint kiderült, motoros, egy KTM Duke-val motorozik. Ittam egy kávét, váltottunk pár szót, aztán gurultam tovább, a szállásom még jóval odébb volt.

Toledo megérdemel még egy esélyt.

Az utolsó szakaszon nem sok kellett, hogy elaludjak, annyira egyhangú úton mentem. 400 km volt már bennem, az utolsó néhányon énekeltem. Az LGT "Neked írom a dalt" című dalát próbáltam, de mindig bele tévesztettem. A hibák pipásítottak, és ez éberen tartott a szállásig, amit 16 óra körül értem el.

Ez is útmenti csehó volt, és itt aztán volt ember bőven, La Mancha tartmány nagy része itt múlatta az idejét. Rengeteg autó, buszok, pezsgett az élet, mindjárt felébredtem. Még a motorral is nehéz volt megállni, annyira sokan voltak. Recepció nem volt, így a pultnál próbálkoztam. "Buen día, reservé una habitacion" kiáltottam kedélyesen, vagyis, jó napot foglaltam szobát, és mondtam a nevem. Elég nagy volt a zaj, a pacákon láttam, hogy nincs jókedvében, visszakérdezett valamit. Itt el is veszett a kettőnk közti kommunikáció, én elmondtam mégegyszer jó hangosan a magamét, Ő meg egyre ingerültebben kérdezett vissza. Sokra nem jutottunk, kérte a passportot, odaadtam a személyimet, erre gyakorlatilag hozzám vágott egy kulcsot, meg egy távirányítót, és otthagyott. Hogy hol a szoba, vagy hol parkoljak, mi a wifi kód, ezeket nekem kellett megoldani. Meleg volt és piszok, hatalmas legyek repkedtek, hangos spanyol beszéd, tisztára Mexikó, ahogy a filmekben látjuk.

A sárga mellényes faszi, valami "udvarmester" lehetett, de a takarítás biztosan nem az ő reszortja.

A szoba is is redvás volt, lógó konnektorokkal, és komoly légy kolóniával. Mindegy, volt meleg víz, rendbe tettem magam, és kerestem valami védett helyet a motornak. Itt feltettem a tárcsazárat is, és bíztam a szerencsémben, hogy reggel még mindig ott lesz a vas ahol hagytam. Gondoltam eszem valamit, de a pultban lévő kajákon több volt a légy, mint a hús. Átsétáltam a szomszédos kútra, vettem csokit, chipset, meg sört, ezzel megoldottam a vacsora kérdést. Kaja után könyveltem és lefoglaltam a következő szállást. Az egyik mosásra váró alsógatyával nekiláttam a legyek irtásának, majd a sikeres vadászat után eltettem magam másnapra. 

Hajnali kettő körül ébredtem, óriási ribillió volt a folyosón, azt hittem ég a ház. De nem, egy csoport érkezett, és vagy egy órán keresztül ment a bőrönd húzogatás, meg az ajtócsapkodás. Ötig elforgolódtam, aztán mikor éreztem, hogy ebből már nem lesz alvás, összepakoltam,  és lehordtam a motyómat. A kávézóban már nagy élet volt, rengeteg melós itta a hétfő reggeli ébresztőjét. Már másik csapat adta a szolgálatot, de ezek se voltak sokkal kedvesebbek. Kértem egy cafe cortadot, az olyan tejeskávé féle, üvegpohárban, nagyon finom. Kérdezem az egyik pultost, egy lányt, hogy mikortól van reggeli. Nyolctól. Fasza, alig múlt 6 óra, addig mi a francot csináljak itt? Olyan pofát vághattam, mint Don Quijote, mikor nem találta Dulcineát, megszánt a csaj, azt mondta 7-re csinál nekem valamit. Addig volt még egy órám, gondoltam alapozok, kértem croissant, meg még egy kávét.

Tartotta a szavát, 7-kor intett hogy válasszak húst, megsüti nekem. A legyek még aludtak, így ráböktem két szeletre, azt megsütötte grillrácson, és finom kenyeret adott hozzá. Mit mondjak, a Hostel Torresmancha egyetlen jó pontját a csajszi sülhúsos reggelije kapta. Nála fizettem, a plusz kávéval 26 euró volt (a túra legolcsóbbja), adtam plusz egy eurót, erre még el is mosolyodott. A személyimet nehezen találta meg, de sikerült, mehettem. Na, ide nem vágyom vissza. Felpattantam a Bestia hátára, és elvágtattam Zaragoza felé.

Folyt. köv.

Egyszerű, de finom.