"Mindig tankolj és pisilj, ha van rá lehetőséged!" Laci barátom örök érvényű szavait sokat idéztem az Út során, főleg a spanyolok foghíjas benzinkút hálózatának keresgélése közben. Álltalában 130 kilométer megtétele után még nem álltam ki tankolni, pedig sokszor jól jött volna. Mert mondjuk -esetleg- a következő 150 kilométeren -működő- kút nem lesz. Végül egyszer sem kellett tolni a Bestiát, de pár hajszálam biztos kihullott, mikor a benzinszintjelző szerint már minden nafta elfogyott. És ez nem egyszer fordult elő... A másik örök érvényű mondás: "soha ne vezess fáradtan!"  És igen, jó délután 3-4 körül megérkezni, a pakolás, a lánc és saját magam rendberakása is kevésbé megterhelő, mint késő este. A napi átlag 350 km-re jött ki, ezt játszva lehetett teljesíteni, és a szállásokhoz érve, még használható állapotban maradtam.

Az utolsó spanyol szakasz nagyon szép volt, az óceán is felbukkant néha jobbról. A navigáció a határ előtt megint megviccelt, bevitt egy olyasmi útra, amit itthon "a telekhez vezető út"-nak neveznénk. Aszfaltozott volt, de még egysávosnak is szűk. Egy kávézó miatt sértődhetett meg, mert visszafordultam egy fotó erejéig, de megérte, és remek kávét is ittam.

A Jumboli kávéja legalább olyan isteni, mint a kilátása.

Ez már nagyon sűrűn lakott rész, egymást érték a kisebb-nagyobb települések. Hűvös, de napos idő volt, nem is értettem, hogy június közepén Spanyolországban, hogy lehet ennyire hideg. Aztán jött egy ködös szakasz, a hőmérő lement 7 fokra, megint fel kellett vennem az esőruhát. A jó a rosszban, hogy nem tejködbe kerültem, a látótávolság elfogadható maradt. Kb másfél órát cidriztem, mire újra kisütött a nap. Utólag már azt mondom, hogy jobb volt a 10-15 fok, mint a 35. A hideg ellen fel tudtam öltözni, de a következő napokban rám váró forróságban sem vetkőztem pólóra, meg fürdőgatyára. Melegben ugyanakkorát lehet esni, mint hidegben, csak ha kevés a ruha, sokkal jobban fáj. Szóval, szépen megérkeztem a portugál határ elé, amit megint nem jelzett a navi. Egy trükkös kereszteződés volt, egy hosszú híddal, ami összekötötte a spanyol Valencát, a portugál Tui-val.

Felettünk a vasút megy.

A napi cél Porto volt, illetve egy kicsivel előtte. Portugáliában is sütött a nap, egy hosszú gyorsforgalmi szakasz kivételével, város várost követett. Az egyik nagyobbacskában megálltam tankolni, és az esőruhát levenni. Először használtam a "bom dia" köszöntést, és az "obrigado" köszönömöt. A benzin vételezése után seperc alatt a hotelhoz értem, ráadásul náluk az órát is vissza kellett állítani. Az egész túra legrövidebb távja volt az aznapi, 235 km. 

A becsekkolás megint flottul ment, az első emeleten kaptam szobát, kilátással az útra. Parkolni itt is közvetlenül a bejárat mellett tudtam, egyedüli motoros voltam. A hotel Vianorte is tipikus útmenti szállás volt, kopott, zajos, de egy éjszakára tökéletes, reggelivel 45 euró. Terveztem egy esti Porto látogatást, de olyan vihar kerekedett, hogy lemondtam róla. Helyette megkezdtem az ismerkedést a portugál sörökkel, tökéletesen elfogadható minőség. A vacsoráig még bőven volt időm könyvelni, és a másnapi szállást lefoglalni.

Nem egy osztrák schniczel, de finom, és érdekes a spagettivel.  

Éjszaka jól jött a füldugó, megállás nélkül ment a forgalom az úton, az ablakokat pedig kb 88-ban szerelték be, szóval a zajszigetelés már nem volt tökéletes. De jót aludtam, reggeli 7-től volt, és meglepő módon nem én voltam az első. A kávé rendben, de a kaja szegényes, "azzal főzünk amink van" címszóval, én azért betermeltem egy embereset az első portugál reggeliből. Kártyával fizettem, felültem a vasra, és szinte beszippantott a reggeli forgalom.

Porto 250000-es nagyváros, kaotikus forgalommal. A hatból, két hidat nagyon szerettem volna látni, és legalább az egyiken átmenni. Mindkettő összejött, az Első Lajos hídon átmotoroztam, az Arrábida hidat pedig lefotóztam. A Lajos hídon pont úgy állt a forgalom, mint nálunk a Lánchídon.

Porto, ponte Arrábida.

A rakparti házak. A túlpartról látványosabbak.

Portón belül nem használtam a navit, inkább az orrom után mentem, és bejött a dolog. Miután az egyik hidat megtaláltam, maradtam a folyó mellett, és bíztam a szerencsémben. Nem is hiába, mert a híres sokablakos rakparti házak után, már jött is a Lajos híd. A fotó nem a sajátom, a hömpölygő forgalomban nem volt idő megállni.

Az öreg Gustave értett a vashoz.

A híd túloldalán az első lehetőségnél félreálltam, és beírtam a naviba Avierot, amit köztes megállóként beterveztem Lissabon előtt. A másik terv Coimbra volt, de Aviero lett a nyerő. Ez egy amolyan Velence szerű város, csak egy csatornával, és óriás motoros gondolákkal. Nem nagy szám, de útba esett, és pár képet megért. 

Aveiro.

Aveiro után átmentem egy kisvároson, ahol rengeteg gólyát láttam. Mindenhol hatalmas fészkek, alattuk hatalmas gólyafos foltok, de tényleg nem kispája. Máshol is láttam gólyákat, de itt rengetegen voltak.

Megúsztam a pottyantást.

Innen Lisszabonig gyorsforgalmi úton mentem, ami haladós volt, de semmiképpen nem unalmas. Minden újdonság, minden különleges volt nekem. Egy Mafra nevű helységben foglaltam szállást, a neve nem mondott semmit, de végül az egész túra legvarázslatosabb két napját töltöttem itt. Egy lovas farmon laktam, az istállók alatt voltak a szobák. Ez furán hangozhat, de nem pisiltek a fejemre. A terep dombos adottságai miatt, valaha így tervezték meg az épületeket. Én még soha nem voltam lovak közelében, óriási élményként fogadtam. A pacikon kívül, kutyák, macskák, csirkék, kakasok, és libák is éltek a ranchon. A kicsinyét féltő liba-pár, nagyon határozottan lépett fel ellenem, ha túl közel mentem hozzájuk. Érkezéskor teljesen kihaltnak tűnt a hely, de mire kezdtem volna megijedni, előkerült a szállásadónő. A szállásadónő, aki egy szálfaegyenes tartású, egy csepp súlyfelesleg nélküli, lovaglóruhát viselő, jó 70-es hölgy volt. Próbáltunk angolozni, de az activity vele is jobban működött. Plusz (utólag) Ő kapta az egész túra legkedvesebb, legszeretetreméltóbb embere címet. A környezet is egy csoda, de Ő, és a másnap reggel megismert férje, nagyot dobtak a "vannak még jó emberek" hitemen.

Quinta do Brejo.

Ilyen közel, még sosem laktam a motoromhoz, az apartman ajtaja elé állhattam közvetlenül. Mert volt nappali, fürdő, kis konyha, ebédlő, és persze a háló. Két üveg víz és a wifi kód az asztalon várt. Ahogy körülnéztem, már fordultam is vissza, és lefoglaltam még egy éjszakára, tökéletes bázisnak tűnt. Ment a dolog.

Nem kellett sokat cipelni a pakkot.

Miután jól szétszórtam a dolgaimat, lefürödtem, megcsináltam a "könyvelést", és neteztem kicsit, nagyon megéheztem. Azt már tudtam, hogy helyben nincs vacsora, de a szállásadóm javasolt a közelben egy vendéglőt, az egyiket a kettőből. Motorra ültem és megkerestem, talán egy kilométert sem mentem. A kricsmi két szobából állt, az ivó, és az étterem. Mondanom se kell, melyik volt üres... A fordítót használva megrendeltem a kaját, és amíg vártam, befutott két olasz is, akik aztán szintén a Quinta do Brejoban laktak.

Egy szám eltérés a rendszámban!!!

Itt is közel tudtam parkolni.

Az Út legfinomabb vacsoráját itt ettem, egyszerűen isteni volt. Az olaszok söröztek, én csirke voltam, kólát ittam hozzá. Kicsit gyakoroltam az olasz tudásomat, az kiderült, hogy másnap Ők is Lisszaboni gurigát terveztek. Tele hassal vissza gurultam a szállásra, kicsit ejtőztem  még a padon azon elmélkedve, hogy milyen szerencsés is vagyok. Másnap Cabo da Roca, a túra végpontja várt.

Folyt. köv.

10 pontos kaja.

Valahol útközben.

Minden a lovakról szól.

Védik a kicsit, el lettem hajtva.