Harmadik-negyedik nap. Durres-Saranda. Albánia.

A reggeli királyi volt, egy eszpresszóval és egy kapuccinóval kezdtem, aztán megint jól belaktam tojással. Kaja után a recepción váltottam még LEK-et, de ha már ott voltam mindjárt rendeztem a fogyasztásomat is. Jó ötlet volt, mert a  csajszi a recepción, úgy adta oda a számlát, mint amikor Rowan Atkinson ékszert csomagol az Igazából Szerelem-ben. Először összeadta LEK-ben, aztán átváltotta euro-ra, kinyomtatta, rájött hogy rosszul számolt, újrakezdte, megmutatta, a számlát háromba hajtotta, borítékba tette, majd a borítékba betett egy névjegyet is, épp csak a fagyal hiányzott. Öt percig biztos eltartott, már szép sor alakult mögöttem. Mindezt mosolyogva, kedvesen, lassan, imádtam!

Ez persze előre vetítette, hogy lassabban fogunk indulni, maradt idő pár extra fotóra. Miközben a medencénél szelfiztem, odajött egy albán srác, hogy szívesen lefényképez, adjam oda a telefont. Először átfutott az agyamon, hogy biztos gyorsabban fut mint én, de azonnal elhessegettem ezt a gondolatot, és a kezébe nyomtam a telót. Csinált vagy 10 képet, megkérdezte, hogy elégedett vagyok-e velük, aztán beszélgettünk kicsit. Ő ugyanazt az angol-olasz keverék nyelvet használta mint én, jót dumáltunk. Ő a bárfiú a medencénél, szereti a munkáját. Mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk nagyon örült. Albániában szeretnek minket. Albániában még szeretnek minket…

Az első utunk Beratba vezetett, az ezer ablakos városba, egy laza 100 km. Albánia szép, nagyon szép. Persze nem láttam mindent, de amit igen, az nagyon tetszett. Az utak nagyrésze vadonat új, de néha kimarad pár méter aszfalt. Elmentünk egy omlás mellett, a mi sávunkra hullottak nagy kövek, már komoly bokrok nőttek ki belőle. No problem.

Beratban rendőrök irányítottak egy nagy placcra a híd mellett, amit sebtében neveztek ki parkolónak. (a „Csiga” csapatot már a rendőrök vezették oda!) Jó fejek voltak, élvezték hogy egy motoros csapatnak segíthetnek. Csuda kis város, tényleg érdemes volt útba ejteni. Kaptunk 50 percet fotózni, kávézni, nézelődni. Csináltam jó sok fotót, láttam Amy Winehouse alteregóját is, a mamájával sétált. Egyszer csak előkerült egy koldus kissrác, mutatja, hogy éhes. Adtam neki egy 20 lekes érmét. Körbejárta a többi motorost, de sok sikerrel nem járt, hát visszajött hozzám. Volt még egy húszasom, azt is odaadtam neki, aztán leültünk „beszélgetni”. 10 év körül lehetett, látszott rajta hogy egészséges, a koldulás a nyári melója. Nézte a motorokat, és mondta a neveket. A japánokkat szépen ejtette, de mikor a BMW-t mondta, jót nevettem. BE-ME-VÉ. Azok tetszettek neki, mert jó nagyok voltak, az enyém nem, mert az kicsi. Szerinte én szegény vagyok, ha ilyen kicsi a motorom. Áttértünk az autókra is, a merci az BENZ, a többit is szépen tudta. Egész végig mellettem maradt, tanított albánul, én meg Őt magyarra. De mikor befutott a másik csapat, lepacsiztunk, és ment „dolgozni”. Ő volt az én „albán maffiózóm”.

Berat után délnek fordultunk, Vlora környékén gyakorlatilag a tengerben ettünk egy parti hal étteremben. Kihoztak egy nagy tálca halat, abból lehetett választani. Ráböktem az egyikre, azt sütötték meg. Finom volt, de nagyon szálkás. Mire végeztünk megjött a „Csiga” csapat, ma nagyon jól tolták.

 Ebéd után jött a non-plus-ultra, az SH 8-as a Llogara hágó, az albán „Pacific Coast Highway”. Sajnos nem mértem, de legalább 100 kilométert kanyarog az út a hegyen, egészen a végcélig, Sarandáig tart. Rendesen belevájták az utat a sziklába, mekkora meló lehetett ez annak idején? Elképesztő teljesítmény, óriási RESPECT az építőknek. Na, ez igazi térdkoptatós szakasz, és olyan mintha sose lenne vége. Persze dzsuva itt volt bőven, de ez akkor is a világ egyik legjobb szerpentinje. Ha jól tudom benne van a top 10-ben. Sok helyen jártam már, sok hágót meghágtam, de nálam ez mindent vitt!!! Egyszerűen a Number 1!!!!!

Ez az egy lámpa volt egész úton, de azt el is kottáztam.

Ez az igazi Hős, egyedül, bringával. Óriás like!!!

No problem.

 Egy épített kilátóponton megálltunk fotózni, és elhelyeztem a második T5 matricát. (már szépen gyűlnek) Hihetetlen látvány lefelé, és visszafelé is. Komolyan igazi csoda. Ereszkedtünk lefelé, egy strand mellett tartottunk kávé szünetet.

Ja, igen. Albániában nagyon jó a kávé, és persze tudják mi az espresso macciato, tökéletesen készítik!! Itt láttam a legjobb albán motort, egy zsír új Aprilia Dorsodurot, és persze ezt is sisak nélkül hajtotta a srác. Azt hittem már közel vagyunk a szálláshoz, de nem, az út megint emelkedett, és még vagy egy jó órát csavarogtunk Sarandáig. Besza-behu!!!

Egy kis Amerika.

Átgurultunk egy kisvároson, na itt látszott az igazi Albánia. De annyira szerethető!!!

Mosógép szervíz. A cégtábla nincs túl spilázva.

A tábla szerint autómosó, rendőrökkel.

 Szasz Tesó.

Angol rendszám??

Ők vajon mit láttak Albániából?

Saranda megint csak egy olaszos tengerparti város, szép, tiszta, rengeteg hotel, a mi a négy csillagos Blue Sky-ban laktunk. Mélygarázsba álltunk le (na az azért ez balkáni mélygarázs), rezonált rendesen mikor egymás után begurultunk. Piszok melegem volt, először felmentem a szobába, ledobtam a jakót meg a sisakot, és csak utána csináltam meg a szokásos rituálét a lepakolással, meg a láncfújással.

Mostam is!

Erkélyes szoba, HURRÁÁÁ!!! Na jó, nem a tengerre nézett, de akkor is kaptam saját teraszt. Ez is fain szoba volt, klímával, lapostévével. Itt két éjszakát töltöttünk, jó alaposan szétszórtam mindent. Fürdés után lementem a bárba, és természetesen itt is albán sört kértem. Az albánok mind vékonyak, olyan Finucci típusok. Az olasszal jól lehet boldogulni, legalábbis annyit biztosan tudnak, mint én. A teraszon összetoltunk először két asztalt, aztán hármat, aztán négyet. Élmények voltak vastagon, komoly meló volt szóhoz jutni. Vacsoráig ment a duma, már kezdtük megtanulni egymás nevét, nagyon hangulatos este kerekedett. A kaja három fogásból állt, leves, második, meg gyümölcs.

Hobó: "az ezredes kiad egy parancsot, MINDENKI EGYEN EGY NARANCSOT! De a nők inkább banánt kérnek, a fáradt hősök már henyélnek..."  Hát itt csak ez volt. 

Megbeszéltük a másnapot, itt opcióként lehetett gurulni, vagy strandolni. Én fürödni akartam a jón tengerben, rajtam kívül még heten döntöttek a beach mellett. Még lecsúszott pár sör, aztán mentünk aludni.

A reggelire is faja kaját kaptunk, és most végre shortban, papucsban ettem. Kialakult a "beach" csapat, én, Csabi, Atya és Anya, Dóri és a párja, meg a kormányőr srác a feleségével. Fürdőgatya fel, papucs, short, póló, napszemüveg és GO! A lányok általában okosabbak mint a fiúk, tehát nekik nem felelt meg a hotel ingyenes strandja, sétáltunk vagy háromnegyed órát, mire megfelelő partszakaszt találtak. Csabival "sodródtunk", mentünk a többiek után. Itt mondjuk 300 LEK volt két napágy meg egy ernyő, de belefért. 

A Jón tenger csudálatos, a víz meleg és kristálytiszta. Viszont komoly kihívás volt az éles köveken bemenni a vízbe, kifelé meg pláne. Jót lubickoltunk, az isteni finom tengerben. Egy fél óra úszás után nagyon megszomjaztam, kinéztünk egy büfét 10 méterre a helyünktől, áthelyeztük a bázist a kocsmába. Volt csapolt sör, mi fiúk rendeltünk egy kört, a csajok valami üdítőt ittak. 

Beach Boys.

A belső hidratálás után visszamentünk a vízbe, és pancsoltunk újra. A napozást igazából offoltam, irtózatos meleg lett. (a másik csapat sisakban, csizmában, brrr...) A sok úszástól jól megéheztünk, hát visszamentünk a "törzshelyünkre". Amíg sült az ebéd, legurítottunk még egy kör sört. Már nem is tudom mit ettünk, de nagyon finomat. (egyébként az albánok húst hússal esznek, minden grillezve van, és sok salátát adnak hozzá) 

Kávé, cigi, pihi, aztán megint a tenger, ez ám az élet!!! Ezt bírnám egész évben. Akartam venni valami souvenírt, meg közösen valami ajándékot Árpinak, akinek aznapra esett a szülinapja. Pár méterre találtunk egy boltot, ahol mindenféle albán relikviákat árultak, na ott bevásároltunk rendesen. Vettem pólót, kézműves karkötőket, öngyújtót, matricát, és egy csengettyűt. 20 euro volt az egész pakk. Árpinak meg vettünk egy original albán süveget, nagyon eredeti ajándék volt. 50 LEK-et dobtunk be fejenként, Csabi este begyűjtötte a többiektől is. A nap meg a tenger meg a sör elálmosított, gondoltam visszasétálok és szundítok egy jót. Atya is ezt tervezte, elindultunk a hotel felé.

Taxisok kínáltak fuvart, Atya egyszer csak azt mondta: "Mihály kérlek, én meghívlak egy taxira." Nem vitatkoztam, beültünk egy huszonéves Benz-be, és visszavitettük magunkat a hotelba. Olyan messze voltunk, hogy kocsival is 10 percig tartott!! A taxis volt az egyetlen nem sovány albán.

Fent letussoltam, bekapcsoltam a tv-t, és gondoltam keresek valami unalmas műsort, amin elalszom. Egy görög adón női rúdugró versenyt közvetítettek. Sosem néztem még ilyet, hát olyan izgalmas és látványos volt, hogy nemhogy elaludtam, de még a vacsorát is majdnem lekéstem. 

De csak összekaptam magam, lementem, már nagyban összegyűlt a banda. Mindenki mesélte a napi történeteket, Árpi is előkerült. Szépen felköszöntöttük, és megkapta a csapat ajándékát. Volt vigyorgás, még az albánok is megtapsolták az "elegáns" fejfedőt. Szerintem jó poén volt.

Megvacsoráztunk, aztán még jó sokáig vigyorogtunk a teraszon. Nagyon kellemes nap után mentem szunyálni, nem kellett ringatni, hogy elaludjak.

Folyt. köv.