Sosem jártam még Törökországban. Sosem jártam még semmilyen keleti országban. Most sem magamtól mentem, az asszony "rángatott" bele az Isztambuli útba. Eleinte nem sok kedvem volt hozzá, de így utólag azt mondom: ezt a várost egyszer mindenkinek látni kell!

Reggelente ez a kilátás fogadott a szálloda teraszáról.

Ide most nem motorral mentem, még csak nem is autóval, hanem repülővel. A Turkish Airlines gépe sokkal jobb szolgáltatást nyújtott mint amire számítottam, nem olyat mint az utolsó sámli járatos utam megalázó emléke. Már a csomagokkal sem szaroztak (23 kilo free), de az, hogy minden üléshez kicsi monitor járt, ahol akár mozifilmeket is nézhettem, az tényleg meglepett. A csak férfiakból álló személyzet komplett reggelit szolgált fel, és azt mondom nem is rosszat. Régen utáltam a repülést, mostanra túljutottam rajta, a bő két órát meg tényleg ki lehet bírni. Közel 1000 kilométeres sebességgel haladtunk, 10 000 méter magasan, és szerencsére csoda időt fogtunk ki, ráadásul ablak mellé szólt a jegyem, tehát inkább a tájat néztem, nem a kis tévét. Az idő eltolódás miatt (+1 óra) dél körül landoltunk, így az első nap felét letudtuk az utazással.

A Havalimani reptér óriási modern épület, rengeteg rendőr -és rendőrnő- tartja fent a rendet, igazi útlevélkezelés pecséttel, szúrós nézéssel, egy pillanatra bevillant a szocializmus diszkrét emléke, atyaég, hová jöttem én? Szerencsére akadt segítség, merthogy ez szervezett út volt, a 20 fős csoporthoz kaptunk magyar idegenvezetőt, majd miután kijutottunk az épületből, egy török srác is várt ránk, Ő lett a helyi kísérőnk. Mikor bemutatkozott, én Jumurdzsák-nak értettem a nevét, na gondoltam, ezt könnyű lesz megjegyezni. (Az igazi neve csak nagyon hasonló, és mikor megkérdeztem tőle, hallott-e az Egri Csillagokról és Jumurdzsákról, csak rázta a fejét. Úgy tűnik Törökországban nem favorizálják Gárdonyi Géza törökverő művét.) Egy közepes méretű buszra szálltunk, és ezzel megkezdődött az Isztambuli túránk.

A város óriási, a forgalom óriási, jó órába telt, mire megálltunk az Hagia Sophia mellett, ahol az első program várt ránk. Nos a sor is óriási volt, rengeteg az ember, akik mind arra vártak, hogy bejussanak a világ egyik legszebb épületébe. Én kihasználtam az időt, és araszolás közben megkóstoltam a híres török fagyit, a maraş dondurmasıt. Elképesztően finom az íze, és más a textúrája, mint az itthoninak. Járt hozzá némi bűvészkedés, de végül csak a markomban landolt a tölcsér. 100 lírát fizettem érte, ami ha az árfolyamot nézzük 1300 forint, csakhogy én 21 forintért vettem a török lírát, úgy viszont már 2100, tehát nem olcsó. (Nem vagyok bolond, csak ahol 13 forint az árfolyam, ott nincs líra, ahol meg van, ott 21 forintot kérnek érte. Na ja, ami nincs, azt én is olcsón adom.)

Végül talán, ha fél órát vártunk a bejutásra, viszonylag gyorsan haladt a sor. Belépés előtt mindenkinek át kell mennie egy detektor kapun, és le kell venni a cipőket, amiket nem zárható kis fakkokba tehetünk. Megérte várni, csodálatos az épület belűről is. Én ugyan nem különösebben gerjedek a templomokra, de itt azért tátottam a számat. Külön rész az igaz hitűeknek, külön a nőknek, a maradék pár ezer négyzetméter a turistáké. Az egész belső tér süppedős szőnyeggel borított, és sehol sem láttam illesztést rajta, igazi profi munka. Kijőve, következő programként az első kóstolás követketett, szezámmagos "perecet" ettünk, mert a túra neve: "Isztambuli Gasztro kalandok" volt, tehát amolyan evős út. A választák szűkös, sajtosból és nutellásból állt, én az előbbit kértem, ízlett. 

Gyalogosan indultunk a következő gasztro élményért, a török kávéért. A járdán annyi ember mozgott, hogy rendesen emberszagot éreztem. Üzlet-üzlet hátán, kebabosok, telefonos üzletek, édességboltok, és pénzváltók követték egymást végeláthatatlanul. Isztambulban minden férfi cigarettázik, és mindegyik a mobilját böködi. Rengeteg a kendős nő, nem is gondoltam, hogy ennyire erős itt a vallás, de nagyrészt Ők is a telefonjukba merülnek. Szinte mindenki kezében nagy háromkamerás Iphone (vagy annak látszó) készülék van, talán itt is készül. Következő programként kávé illetve tea kóstolása következett, én a kávét választottam. Még csak nem is értem, mit lehet szeretni rajta, sem az íze, sem az állaga nem jött be nekem, maradok az eszpresszónál. Nagyjából tudtam mire számíthatok, 40 évvel ezelőtt Csehszlovákiában egyszer ittam török kávét, nos pont ilyen pocsék ízre emlékeztem. A hely viszont nagyon tetszett, igazi lepukkant csehó, mint itthon a romkocsmák. A két féle ital mellé vizipipát választhatott a közönség, ami túlnyomórészt férfiakból állt, a néhány hölgy vendég egy külön szobában ülhetett le. Alkohol tartalmú italt itt nem árultak, tehát valószínűleg vad bulik este sincsenek. Innen a hotelba mentünk, a bőröndjeink már ott vártak ránk. A szobánk -és az egész hotel- patika tisztának látszott, és mindennel felszerelték, amire szüksége lehet az utazóknak. Kicsomagolás után a zuhany kifejezetten jól esett, és még egy kis pihenő is belefért a vacsora előtt.

Az étterem a hatodik emeletre került, itt kaptuk a hotel első -és egyben utolsó- vacsoráját. Nem volt nagy szám, ahogy az egész út összes kajája sem, meg lehetett enni, de azt hittem Isztambulban jobbakat eszünk majd. Nem ettünk rosszakat, inkább olyan semmilyeneket, amit már akkor elfelejtettem, mikor felálltam az asztaltól. A "gasztro kalandok" nálam azért mást jelent. De nem ítélkezem, minden étel ehető és friss volt, csak... Evés után lementünk sétálni, szerettem volna eljutni a partig, de anya kicsit betojt a sok sötétképű töröktől, akik az utcán grasszáltak, és a közvilágítás is csak pislákolt, nőt pedig egyáltalán nem láttunk. Így hát visszafordultunk, és felmentünk a főútig, ahol sok volt az ember és a fény. Az üzletek még mind nyitva várták a vevőket, bementünk egy édességboltba, és alaposan körülnéztünk. Óriási a felhozatal, mégis valahogy csupa hasonló terméket láttunk. Főleg a drazsé a halva és a baklava adta a derékhadat, de azokból A-Z-ig mindenféle szín, méret és csomagolás, csupa hazai termék. Az üzlet viszont úgy ragyogott, mint valami ékszerbolt.

Jól aludtunk, és mivel 6,30-tól lehetett reggelizni, azt én örömmel ki is használtam, elsőnek érkeztem az étterembe. Végre ihattam igazi eszpresszót, mivel két nagy automata gépen csinálhattam a napindító kávémat. A reggeli választék gazdag, de sajnos a rántottát tojásporból készíthették, az nem ízlett. Természetesen rengeteg egyébből választhattam, tehát nem maradtam éhen. De ami a reggelikre feltette a koronát, az a nyitóképen látható napfelkelte, és az ébredő város látványa-zaja. Sirályok vijjogtak csapatosan, a kikötőben rengeteg hajó ringatózott, némelyik dudált egyet, igazi csoda egy szárazföldi embernek. A város dimbes-dombos, nem lehetett látni a végét, ami nem is csoda, hiszen Isztambul majdnem 5500 négyzetkilométeren terül el.

FONTOS!! A csapvíz nem iható, még fogmosásra sem ajánlott, viszont a reggelinél vételezhettünk palackozott vizet, és a szobába is minden nap tettek két üveggel. A programok 9,30-kor kezdődtek, így a reggeli és az indulás közti időt, a környék megismerésére fordítottuk. A hotel 500 méterre állt a Grand Bazar-tól, és két villamosmegállóra a Hagia Sophia-tól, és a vízpart is csak könnyű séta távolság. A Radisson Blu President Hotel minden tekintetben jó választás, a személyzet kedves, a szobák tiszták, és a tetőn lévő étterem is ritkaság, csak ajánlani tudom.

A második nap sűrűnek ígérkezett, Topkapi palota, Fűszerbazár, hal ebéd, hajókázás a Boszporuszon, majd vacsora egy külsős étteremben. A török vezetőnk nagyon felkészült, kicsit talán túl sokat is beszélt. És mindent kétszer hallgathattunk meg, mert miután Ő elmondta a magáét, következett mégegyszer magyarul. Mint már említettem, engem nem különösebben izgatnak a templomok és múzeumok, de nem lázadoztam, sejthettem mire vállalkozom. Egyébként anélkül, hogy bármit leszólnék, ha egy nagy mecsetet láttál belülről, mindet láttad. Én inkább az embereket néztem, ők számomra érdekesebbek, mint az épületek. Rengeteg a rendőr, felhúzott géppisztollyal ácsorognak mindenhol, az utcákat is pillanatok alatt le tudják zárni, akár mobil kerítésekkel, akár a minden utcasarokra telepített, a földből kiugró fém hengerekkel. Itt rend van, és a rendőrök tekintélye egyértelmű. 

Innen a fűszer bazárba indultunk, igazi bokatörő utakon. Isztambulban nézzen a lába elé az ember, mert nincs két egyforma lépcső, vagy járda. Szerencsére egy stabil és kényelmes cipőt viseltem, és az idő is csodás volt, nem is tudom mi lehet itt, ha esik az eső? Áthaladtunk az üst készítők utcáján, majd a kokorec sütők következtek. A kokoreç egy török gasztronómiai specialitás, amit apróra vágott báránybelsőségekből készítenek. A belsőségeket gondos tisztítás után egy nyársra tekerik fel. A „belsőségrúd” belsejébe bárányzsírt tesznek, hogy megelőzzék a hús sütés közbeni kiszáradását. Ezt megkóstolhattuk volna, de egyetlen utastársunk vállalkozott csak rá, elmondása szerint: egyszer pont elég. 

A fűszer -vagy más néven Egyiptomi- bazár már jobban érdekelt, elképesztő szín és ember kavalkád fogadott. A rengeteg fűszer illata, a folyamatosan felém nyújtott kínáló tálkák, a több ezer egyszerre beszélő ember hangja, valóságos kultur sokkot okozott. Kaptunk egy óra szabadidőt, amit ki is használtunk. Ha egyedül vagyok, talán vettem volna egy szépen csomagolt "mix"-et, de a feleségem rendesen beleállt a vásárlásba. Ő szagolt, morzsolt, méregetett, de ezen nem lepődtek meg a kereskedők, végül az nyert, akivel németül tudott kommunikálni. Egyébként úgy gondolom, bármelyiknél lehet vásárolni, itt nincs vacak árú. Végül 20 dollárnyi fűszert vettünk, vákumozva, kis szatyorba rakva, és közben megteáztatva.  

Mikor újra összeverődött a csapat, átsétáltunk a Galata hídhoz, ahol az aznapi ebéd várt minket. Frissen fogott kishal sütve, rengeteg hagymával, buciba rakva. Ez egy híres street food itt, hát lehet hogy rossz büfébe vitt minket Jumurdzsák, de csak a rengeteg hagymára emlékszem, és a hal keserű íze sem hagyott jó emléket bennem. A mellé adott uborkás frissítőt nem ittuk meg, mivel láttuk, hogy csapvízzel készítették, de az uborkát megkóstoltam, az finom volt. A hídon rengeteg a pecás, a legenda szerint ingyen horgászhatnak, és az álltaluk fogott halakat sütik meg a büfékben. 4-5 is működött egymás mellett, a "marketinget" nagyon hangosan nyomták a vendégfogók, valóságos show műsort adtak, hogy melyikbe is ülj be. Hallva olyan a török beszéd, mint az arab, írva egészen más. Evés után kaptunk 20 percet a híd megtekintésére, érdekes látvány a sok pecás, úgy tűnt vannak kibiceik valamint drukkereik is.

Innen mentünk a hajóhoz, ami kivitt minket az Aranyszarv Öbölbe, egy bő másfél órás karikára. No itt majdnem megveregettem a török idegenvezető vállát, csak a mi csoportunk szállt fel a hajóra, ami egy viszonylag nagyméretű és kényelmes bárka volt. Ami feltűnt a beszállásnál, minden hajóra az orrán keresztül ment fel a nép, nem hátul és nem oldalt, ez talán itteni specialitás. A remek időben jól esett a hűsítő szél, egészen a Boszporusz híd túloldaláig mentünk az egyik parthoz közel, majd vissza a másik oldalon. A forgalom a vízen is óriási, egymást érték a kisebb nagyobb hajók, elszáguldott mellettünk egy jet ski is, sőt úszókat is láttam, a parttól viszonylag távol. Több nagy luxushajó is parkolt a "Modern Istambul" felirattal jelzett szakaszon, az idegenvezető szerint ez a város gazdag negyede, ahol a jómódú kereskedők, színészek és celebek élnek. Sajnos az ázsiai oldalon nem álltunk meg, tehát Ázsiában nem jártam az út során, ezt sajnálom kicsit.

Kikötés után felsétáltunk egy forgalmas útra, ahol busz várt minket. A busz visszavitt a hotelba, ahol egy tusolásnyi és átöltözésnyi időnk maradt, majd mentünk vacsorázni villamossal. A két megállónyi utazás megmutatta, hogy villamossal utazni pont olyan mint Pesten, kivéve a beléptető rendszert. A török kísérőnk vett egy olyan kártyát, amivel egyenként beléptetett minket a peronra, majd Ő is utánunk jött. A tuja dugig volt emberekkel, de mindenkit lekötött a telefonja. A három megállónyi menet után még sétáltunk kicsit, az esti díszkivilágításban még lenyűgözőbbek a mecsetek. A kajálda egy ház felső emeletén működött, ahová szűk csigalépcsőn lehetett feljutni, vagy az egy darab kétszemélyes lifttel. A liftet meghagytuk az idősebb hölgyeknek, a kemény mag felment gyalog.

A vacsora kenhető előételekből, és valami íztelen pörkötszerűségből állt, felejthető az egész. Talán a török fiú ízlését tükrözi, nekem hiányzott valami markáns íz mindenből. Az ilyen vacsorákon ismerkedtünk a csoport többi tagjával, beszélgettünk a napi kalandokról, elvigyorogtunk, de telefonszámot nem cseréltünk senkivel. Az italokat külön kellett perkálni, az nem tartozott a befizetett ellátmányhoz. Nem sok lírát tudtam venni itthon, odakint pedig nem váltottam (hiba volt) így életem legdrágább dollárban fizetett söreit ittam az Isztambuli vacsorákhoz.

Hazafelé szabadon választhattunk villamos vagy a séta közül, mi a másodikra szavaztunk. Az utcán rengeteg az ember este is, de a rendőri jelenlét erős, tehát félni nem nagyon kell a főbb utakon. Jól esett a séta a balzsamos 20 fokos levegőben, csak a járdán száguldozó rolleresekre kellet figyelni. A második nap végére nagyjából megszoktam a folyamatos zajt és a pezsgést, de éreztem, egy ilyen nap után jó lesz megérkezni a csendes hotelszobánkba.  

folyt. köv...