Isztambulban is működött a "tudj pár szót az adott ország nyelvén" alapigazság. A günájden (jó reggelt), a merkhaba (szia), vagy tesseküler (köszönöm) biztosan jobb színben tüntet fel, mint a "gúdmorning" vagy a "helló". A korai reggeliztető pincér, még el is mosolyodott amikor ráköszöntem. Ugyan nem adott cserébe semmi extrát, de érezhető volt egy pici szimpátia, a passzivitás helyett. Persze lehet, hogy ezt csak én gondolom így, mégis szívesen használtam e három szót, ahogy más országokban is szoktam az ottaniakat.

Szeretek felfedezni, de ebben a számomra idegen miliőben kifejezetten örültem a vezetőinknek, sok olyan "trükk" van Isztambulban, amit nagyon jó, ha nem egyedül kell kitalálni, nyelvtudás nélkül. Akár a múzeumi beléptetések, akár a tömegközlekedés, de hazafelé az automata repjegy és csomagfeladás, mind-mind olyan, ami nem ment volna könnyedén nélkülük. Ha most visszamennék, már egyszerűbb dolgom lenne, de ott és akkor, nagyon jól jött a segítség.

Életem üzletét hagytam ki, 150 euróért adták a Patek Philippe órákat.

A harmadik napra is bőven jutott látnivaló, Hippodrom, Topkapi palota, Kék Mecset, Bazilika Ciszterna, a Grand Bazár, majd este halvacsora egy parti étteremben. Szokásomhoz híven korán mentem reggelizni, és gőzölgő csészével a kezemben néztem a napfelkeltét, egyszerűen megunhatatlan, ahogy a Kék Mecsetet aranyba borítja. Alaposan belaktunk, majd a fél 10-es közös indulás előtt, amíg anya "tollászkodott", felsétáltam a közeli villamosmegállóhoz. Két napja ült a padon mozdulatlanul egy alak, kíváncsi voltam, ezen a reggelen mit csinál. Döntöttem, ha még mindig ugyanúgy látom ülni ott, szólok az idegenvezetőnek, mert biztosan baj van. Nos megmozdult végre, és valamit ivott egy pohárból, tehát legalább az bizonyos, hogy életben van. Tudom, ez hülyeség, meg semmi közöm hozzá, de nem tudtam kivonni magam a látványa alól. A lábait látva, nem lehet könnyű élete.

Azt hiszem ez az elefántláb szindróma. 

Újra tömegközlekedtünk, a már megszokott két megállót mentünk villamossal. Abban nagyon hasonlít Isztambul Prágához, hogy a legtöbb látnivaló viszonylag közel van egymáshoz, centralizálva a belvárosban, ma a Hippodrommal kezdtünk. Ahol egykor a szultán lovai futottak, azt mostanra lekövezték, két hatalmas obeliszk maradt az eredeti objektumból. Éppen valamilyen cangás felvonulás ment el mellette, amit motoros rendőrök felügyeltek Yamaha Tracerekkel. Megmondom őszintén, ez jobban lekötött, mint amit a fülesben hallottam, tehát sok infó nem maradt meg bennem a Hippodromról. Innen átsétáltunk a Topkapi palotához, ahol én a háremet vártam nagyon, arra voltam főként kíváncsi. A nagy tömeg miatt lassan haladtunk, és itt is detektor kapuk, fegyveres őrök, még a telefont is ki kellett venni a zsebünkből, pont mint a reptéren, és az ellenőrzés többlépcsős. Rohadt meleg lett, pokolba kívántam a hátizsákot, a bele készített dzsekivel, ernyővel, sapkával és vizekkel együtt. Mert egy felkészült utazónál van minden, ami kell-het.

A Topkapı palota  1465 és 1853 között az Oszmán Birodalom adminisztratív központja volt. Építésére II. Mehmed szultán adott utasítást 1459-ben és 1465-ben fejezték be. Az mindössze hat év, micsoda hajtás lehetett itt akkoriban, hiszen az épület óriási!! A különböző zsákmányolt kincsek között találtam magyar vonatkozást, a legnagyobb kardokat tőlünk szerválta a szultán. Persze raboltak mástól is, és voltak kapott ajándékok bőséggel, több terem telis-teli értékekkel. Itt azért láttam olyan szépségeket, amikből szívesen hazavittem volna egy kis szuvenírt, leginkább a puskák és az órák nyűgöztek le.

A háremet csalódásként éltem meg, semmi olyat nem láttam, amiből arra lehetne következtetni, hogy itt régen komoly párnacsatákat folytattak. Persze nincs minden nyitva, sőt, több a lezárt terület, mint a látogatható, de a fülledt keleti erotikának nyomát sem találtam. Ez talán a vallással lehet összefüggésben, hiszen a látogatók között sok csadorba burkolt hölgy is sétált.

A Topkapi palota olyan hatalmas és szerteágazó, hogy mire kitámolyogtunk már bőven ebédidőnél jártunk. Az idegenvezető azonnal indult volna a Kék Mecsethez, de éhséglázadás tört ki, így kénytelen-kelletlen, de enni vitt minket. Most következett számomra az utazás első igazi gasztro élménye, gözlemét ettünk. 

Két féle tölteléket kérhettünk bele, mi a csirkés-sajtost választottuk, nagyon ízlett. Ahogy a mellé adott ivójoghurt is, kellemesen hideg, sós ízű, igazi frissítő ital. Itt lehetett "fésülködni", ahogy az idegenvezető a wc használatot nevezte, tehát elintéztük folyó ügyeinket, vettem két friss vizet, és kis csapatunk újult erővel vágott neki a délután még ránk váró látnivalóknak.

Ebéd után elsőnek a Ciszterna következett, amit már láttam a Inferno című filmben. Különleges építmény, rengetegen akarják megnézni, hosszú sorok kígyóztak a bejárat előtt. Viszont nekünk megvolt a jegyünk, ezért egy másik kapun engedtek be, várakozás nélkül. A belépők benne foglaltattak az út árában, így nem is tudtuk mennyibe kerülnek a jegyek. Itt viszont a kezünkbe kaptuk a tikettet a beléptetéshez, 450 líra fejenként. Az, ha a rendes árfolyamon számolom, akkor is közel 6000 ft/fő-t jelent!! Iszonyat pénzt kaszálhat a város, csak a belépőkből, hiszen tízezrével látogatják naponta ezeket a nevezetességeket. És csak Isztambulban 3113 darab mecset van, na jó, a többség egyszerű imahely ami ingyen látogatható.

A ciszterna építészeti megoldásai nagyon előremutatóak, és vész esetén akár ma is üzemeltethető lenne. A 143x54 méteres termet 336 darab 8 méternél is magasabb márvány oszlop tartja, melyek közül kettő az ókori görög szörnyeteg, Medusa fején nyugszik. Tartanak itt koncerteket, kiállításokat, forgatnak filmeket, de amit a legjobban élveztem, az a kellemesen hűvös levegő volt. Bevetették a modern technikát is, mostanra rengeteg állítható acél merevítő rudat alkalmaznak, talán a metró és a felszíni forgalom rezgései miatt. Miközben körbejártuk a termet, fényjátékkal szórakoztatták a nagyérdeműt.

Innen átsétáltunk a Kék Mecsethez. Mázlinkra alig pár tucatnyian voltak előttünk, ezen a török vezetőnk is meglepődött. Délelőtt még több százméteres sor kígyózott itt, most meg lazán, pár perc alatt bejutottunk. Itt nincs belépődíj, ez szabadon látogatható, éppúgy mint egy normál mecset. Természetesen a cipőt itt is le kell vetni, és a nők újra kendőt tettek a fejükre, de mégiscsak a világ egyik leghíresebb épületébe léptünk be. A kapu két oldalán itt nem fegyveresek, hanem nagyhangú templomi emberek álltak, akik azt figyelték mindenki leveszi-e a cipőt, még a szőnyegre lépés előtt. Aki rálépett cipőben, arra azonnal rászóltak, de olyan hangerővel, hogy senki sem vitatkozott, visszalépetek és már kapták is le a csukájukat.

Belépve olyan, mintha egy másik világba érkeznél, ami igaz is. A tér óriási, sőt inkább gigantikus. A finom puha egybefüggő piros szőnyegen, több ezren lépkedtünk halk zsongásban, mert hiába beszélt mindenki, valahogy elnyelte a hangokat. Mondjuk a csend nem tartott sokáig, mert az imám hamarosan rázendített, és olyan hangerővel tolta, hogy az szinte fájt. Miközben az idegenvezető mesélte a mecset vallási történetét a fülemre, én jöttem-mentem, képeket csináltam, és azon morfondíroztam, hogy a csudába tudták ezt ilyen profi módon megépíteni 600 évvel ezelőtt? 

Mikor kijöttünk rákérdeztem, hogy itt miért nem álltak rendőrök detektoros kapuval, ezt a választ kaptam: "ez nem múzeum, ez maradt a népé mint imahely". Tehát a Kék Mecsetbe bárki bármikor bemehet ingyen, csak a vallási szabályokat kell betartani (cipő le, kendő fel). Valóban csodálatos építmény, és nagyon örülök, hogy láthattam, de őszintén szólva, engem a következő program izgatott a legjobban, sőt az egész úttól ezt vártam leginkább.

A Nagy Bazár következett. Előtte szétváltunk, szabadidőt kaptunk este 8-ig, akkor indulunk majd vacsorázni. A Bazárról elsőre nekem egy Fábri idézet jut eszembe, amit tőle hallottam sok évvel ezelőtt. Nem biztos, hogy itt történt, de itt biztosan megtörténhetne. Fábri egy 15 dolláros farmernadrágra mutatva: "disz isz originál?" a kereskedő: "yes, originál." Mire Fábri egy hasonló, de 20 dollárba kerülő nadrágra bökve kérdi: "end disz?" A kereskedő válasza: "disz? disz isz very originál!". Nos ez a poén itt biztosan megállja a helyét, ennyi eredeti Rolexet még sosem láttam ilyen olcsón, és itt a készpénznek még becsülete van, kp-ban olcsóbb az áru és alkudni is jobban lehet. Órát ugyan nem vettem, de egy márkás széldzsekit igen, és nem bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem eredeti-e. "Original? Yes, original Türkish." Tehát nincs kamuzás, én pedig ránézésre meg nem mondanám, hogy nem eredeti kínai, hiszen minden világmárka ott varrat. Vagy Pakisztánban, Bangladesen, Vietnámban, stb.

A Bazárba is detektoros kapukon lehetett belépni, felfegyverzett őrök mellett. A kereskedők különböző fortélyokat alkalmaznak a vevők becsábítására, rikkantanak, kurjantanak, tapsolnak, vagy egyéb zajos módon próbálják felhívni magukra a tömeg figyelmét. Ez itthon talán zavarna, de ott és akkor élveztem a Bazár keletiességét. Rengetegen voltunk bent, néha meglökték a vállamat, az orrom alá dugdostak különböző kínáló tálkákat, szinte egy ember massza az egész, mégsem akartam menekülni, a Bazárnak varázsa van. A pénzemre és a telefonomra vigyáztam, anya pedig szorosan mellettem-mögöttem-előttem, kivéve mikor ékszereket látott. És ékszerből rengeteg van itt, valószínűleg tonnában lenne mérhető a Bazár aranytartalma. Szó szerint szemkápráztató, és erre rá is játszanak, kis forgó led fényekkel világítják meg a kirakatokat, így úgy csillog, mint a régi filmekben a kincses kamra. Gyémántok, smaragdok, zafírok, és a jó ég tudja milyen kövek úgy szórják a fényt, hogy nincs az a nő, aki oda ne fordulna. Az arany 22 karátos, a színe is sokkal ragyogóbb, és a boltok 50%-a ékszerbolt, tehát lassan haladtunk. De nem izgattam magam, így legalább kényelmesen videóztam, amíg a nőm a kirakatokra tapadt.

Egyet nem találtam a sok száz vagy ezer üzlet között, motoros boltot. Se sisak, se kesztyű, se semmi, amivel meglephettem volna magam. Egyetlen árusnál láttam Harley-s pólót, abból vettem egyet a barátomnak, ennyi. Aranyak, táskák, cipők, bundák, bőrkabátok, vizipipák, ajándéktárgyak rogyásig, de motoros felszerelés nyet, ezen azért lenne javítanivaló. Vettünk pár Isztambulos ajándékot, kaptunk hozzá teát, majd az órámra nézve javasoltam, húzzuk fel a nyúlcipőt, mert még lemaradunk a vacsoráról. A Bazár óriási, nagyon gyorsan megy az idő, több napot el lehetne tölteni, ha mindent látni szeretnénk.

A telefonom gps-e 800 méterre mutatta a hotelt, csak a 7-es kaput kellett megtalálnunk, szerencsére hamar meglett. A szobában még jutott idő fürdésre és átöltözésre, majd siettünk le, a hotel előtt már gyülekezett a csapat. Bő egyórás buszos utazás után, már sötétben érkeztünk valami kikötőbe, ahol rengeteg vendéglő neonreklámja csalogatta a vendégeket. Mi a Aquarius-ba igyekeztünk, ahol már vártak ránk egy hosszú megterített asztallal. Itt csak hal ételeket szolgáltak fel, de aki félt ezektől, annak kivételesen csirkét sütöttek alternatívaként. A csapat nagy része a halra szavazott, mi is. Kértem egy sört, anya egy kólát, és nemsokára jöttek az előételek. Itt öt féle krémet adtak kenyérrel, egyiktől sem ájuldoztam. A meleg előétel egy szem krokett volt, azt nem is értettük. A halat viszont jól csinálták, az nagyon ízlett, csak a szálkákra kellett vigyázni. A végére két szelet körte, citrommal, érdekes párosítás. Evés után jött a fizető pincér, 12 dollárért ittuk a sört és a kólát. Nem olcsó mulatság Isztambulban berúgni, nem is láttam részeg embert. Az ételek benne voltak az út árában, de a fogyasztott italt mindig külön ki kellett fizetni.

Újabb egy órás út haza, a forgalom semmit sem csökkent estére. Tizenöt millió emberből sokan voltak úton, itt talán még éjjel sincs csend. Hol több sávos autóutakon mentünk, hol pedig szűk macskaköves utcákon. A város óriási, valószínűleg több órába telne eljutni az egyik végéből a másikba. A közlekedés motoros szemmel is érdekes, a nagy motor ritka, kis 125-ösök, de főként robogók alkotják a kétkerekű forgalmat. A buszról nézve tömény életveszély itt közlekedni, folyamatosan szólnak a dudák, mégsem láttam felháborodott sofőröket. Taxiból rengeteg van, mint a régi New Yorki filmekben, sárgállik az utca tőlük. Izgalmas kihívás, egyszer el kellene ide jönni motorral.         

Eljött az utolsó nap, és ez egy szabad délelőttöt jelentett. A fakultatív program szerint a Dolmabache Palotába vitték a külön előfizetett vendégeket, mi ezt nem kértük, tehát miénk volt a város. Kaja után elindultunk az orrunk után (egyébként a napi átlagunk 12000 lépés!), nézelődtünk, pár apróságot még szerettünk volna venni. Engem lenyűgözött a szállítómunkások kitartása, a kockaköves girbe-görbe utcákon megállás nélkül vitték az árut. Volt pár fiatal fiú, de a derékhadat 60 fölötti papák alkották. A közelben hajbeültető klinika is működhetett, párosával láttam egyformán bekötött fejű palikat. És plasztikai sebész is lehet a kerületben, több csajt jött szembe sínbe tett orral. És ezen a délelőttön láttuk az egész Isztambuli út legédesebb csodáját, ami többet ért az összes palotánál. Csak úgy megállt előttem, rám mosolygott, és annyira megmelengette a szívemet, hogy ha csak ez a kép maradna meg ebből a városból, akkor már megérte idejönni. És modellt is állt nekem, szülői engedéllyel.

Még egyszer végig mentünk a bazáron, majd  miután a "fontos" vásárlásokon túljutottunk, el is ment a délelőtt, és eljött egy önálló ebéd ideje. Sok mindent ettünk már itt, de kebabot még nem. Ráadásul mindketten vágytunk rá, tehát adta magát a menü. A Bazár előtti téren legalább hat büféből választhattunk, nekem mindegy lett volna melyik, de jobb ilyenkor a nőre bízni a választást, így nincs reklamáció később. Két tálat rendeltem, plusz egy sültkrumplit, két kólát, és egy eszpresszót a végére. 

Na igen, végre olyan ízeket éreztem, amikre napok óta vágytam. Minden friss finom ropogós, kellően fűszeres, jó hőfokkal, tökéletes ebédet kaptunk. A végén a kávét igazi olasz gépen főzték, 10 pontos ebéd volt végre, erre vártam. Mondjuk az ár tükrözte a minőséget, 51 dollárért kajáltunk, és ami meglepett, részletes számlát kaptunk, amin még a szerviz díjat is feltüntették. Mondom, Isztambul nem olcsó város.

Visszamentünk a szállodába, és vártuk a transzfert. Délután kettőre jött értünk a busz, bepakolták a bőröndöket, és indultunk a reptérre. A forgalom most is kemény diónak bizonyult, de mivel este 19 órakor indult a gépünk, nem féltem, hogy lemaradunk. Nos két óra alatt értünk oda, a buszos kiszórta a bőröndjeinket, és sietősen elporzott. Miután mindenki megtalálta a magáét, siettünk az idegenvezető után, mert következett a becsekkolás és a bőröndök feladása, ember nélküli, automata rendszerben. Ez még itt is új, tehát öltönyös férfiak segítettek megoldani a problémákat, kisebb-nagyobb sikerrel. Végül mindannyian megkaptuk a jegyünket, feladtuk a csomagokat, jöhetett az útlevél ellenőrzés. Ez itt komoly dolog, megint jött a szúrós tekintet, pecsét, majd át a detektoron, óra, öv, telefon és táska nélkül. Nekem besípolt, tehát bele kellett állnom egy CT-re hasonlító üveghengerbe, majd még meg is motoztak, de szerencsére a térdemben lévő csavarokat nem szedték ki. Egyik utastársnőnk táskáját borították ki, tisztára mint a régi időkben. Ezután még kétszer ellenőriztek, a végén már nagyon untam ezt a megalázó cirkuszt. De mivel senkinél nem találtak drogot vagy fegyvert, vagy mit tudom én mit, végre beléphettünk a váróba.

Akkora a reptér területe, hogy nem tudom mihez mérni, elképesztő. Rengeteg duty free, étterem, kávézó, illatszer, cigaretta, telefon, óra, és a jó ég tudja miféle bolt még. Mivel maradt időnk, alaposan körbejártuk, és némi édességet vásároltunk, amolyan útravalót. Mikor megnyitották a mi kapunkat, szépen sorba álltunk, majd következett a beszállás. Ez hitványabb gép volt, mint amivel jöttünk, de a fapadosokhoz képest első osztályú. 

Az esti forgalom óriási, várnunk kellett a felszállásra egy kereszteződésnél, ahol több gép is elénk fordult. Majd egyszer csak zöldet kaphattunk, és olyan vehemenciával veselkedett neki a gép, hogy rendesen nyúlt a bőr a képemen.  Ablakhoz kerültem megint, csak most a sötét miatt nem sokat láttam. Kaptunk vacsorát, üdítőt, sőt aki akart még bort is kérhetett, de mivel vezetnem kellett az este folyamán, ezt nem kóstoltam. Jött némi turbulencia az úton, de végül minden gond nélkül megérkeztünk Budapest fölé, majd simán landolt a gép, hazatértünk.

Ez egy szervezett út volt, minden előnyével és hátrányával. Az utazási irodát nem minősítem, volt amit jól csináltak, és volt amit nem. A hotel viszont a nagyon jó kategóriába tartozik, mint szolgáltatás, mint minőség, mint elhelyezkedés tekintetében. Örülök ennek az útnak, Isztambul varázslatos hely, itt olyat láthat az utazó, amit nyugati utak alatt nem. Én nyitott vagyok az új élményekre, no most kaptam gazdagon. Sokat láttam, de közel sem mindent. Itt ugyan bőven süt a nap, de azért én láttam valamennyit a város árnyékaiból is. A török férfiak érdekesek, némelyik nagyon kedves, némelyik erőszakos, mind dohányzik, és sűrű fekete hajúak. Az iszlám vallás mindenhol látható, hallható, tapintható, jó ha elfogadók vagyunk ebben az ügyben. Szinte mindenhol férfiak dolgoznak, a nők biztosan másodrangú polgárok, de rendőrnőket, főként a reptéren, sokat láttam, talán szeretik az egyenruhát. A város méretei, és a sok csoda miatt, kell a minimum négy nap, de ha több idő van, az még jobb. Örülök, hogy láthattam a sok középkori csodát, de engem maga a város, az itteni élet még jobban érdekelt volna. Aki teheti, ne halogassa, induljon minél hamarabb, Isztambult látni kell!