Van amikor két betű (vagy annak hiánya) szarik bele a ventilátorba. Annyiszor megjártam már, de még most is meg tudtam szivatni magam. Mindent kétszer kell leellenőrizni, nem bízhatunk meg a "robotokban", amit ő logikusnak lát, az a valóságban nem feltétlenül az.

Az éjszakára lefoglalt szállásom neve: Agriturismo Il regio Tratturo. Ki gondolná, hogy van egy Agriturismo Regio Tratturo is, Il nélkül, vagy magyarosan: illetlenül? Nos a google maps a két betűvel rövidebb nevet választotta, és szépen oda is vitt. Csak mint kiderült, az bő egy órányi járásra van a két betűvel hosszabb társától. Pedig már az első címre is úgy érkeztem: de jó hogy vége ennek a napnak.

Talán Ő lakik a padláson? 

Hogy is mondjam, van még pár sötét folt az olasztudásom abroszán. Én este úgy egyeztettem a signora-val, hogy reggeli fél nyolckor. Nos 8-kor már nagyon türelmetlenül vártam, majd, mire fél kilenc előtt belibegett, a fejem feletti képzeletbeli felhőben már az összes gyilkoló szerszám megjelent (buzogány, kés, pisztoly, ágyú, bomba, Zaporozsec). Az otto e mezza ugyanis nem fél nyolc, hanem nyolc és fél. Ezt most örökre megtanultam. A várakozást az éppen aktuális láncápolásra fordítottam, el is fogyott az első flakon láncspray.

A reggeli itt is csak édes dolgokból állt, főzött kávéval és narancslével. Mindent betermeltem, és érdekes, sosem éreztem úgy napközben, hogy éhen akarok halni. Valamit tudhatnak ezek az olaszok. Reggeli után elszámoltunk, a szállást és a prima colazione-t fizettem előre, a vacsora plusz 20 euróba került. Az Il Cenacolo di Sissi 7 pontot kap tőlem, az álmomat megzavaró padlástéri lakótárs, a szűk csigalépcső, és "beígért" boldog óra hiánya miatt. Egyébként a hely egy amolyan bohémtanya, a háziak kedvesek, és a fekvése remek egy Róma körüli túra megvalósításához. Az ára pedig verhetetlenül olcsó, jó szívvel ajánlom bárkinek, aki többre tartja az otthonosságot, mint a patika tisztaságot.

Pusztítóan meleg délelőtt lett, mire elindultam. Az egyik domb tetején találtam egy pici parkolót, megálltam, és körülnéztem mint annak idején Hannibál, vajon merre visz az utam tovább. Okosabb ugyan nem lettem, de a látkép mindenképpen tetszett.

Ezen a napon több tartományt érintettem, mint eddig bármikor, szám szerint négyet. Lazióból indultam, majd egy csöpp Molise következett, utána Campania, hogy aztán megérkezzek Basilicata-ba. Ahogy mentem le dél felé (...megyek le délre, dél felé, a szabadság felé... Hobo, Hey Joe), egyre több lett a szemét az utak mellett. Azt nem mondhatom, hogy derékig gázoltam benne, de észrevehetően többet láttam, mint északon. (És még valami. Ez nem csak Olaszországra érvényes, hanem egész Európára, nincsenek vécék az utak melletti parkolókban. Mi fiúk könnyen megoldjuk folyó ügyeinket, de a csajoknak már nehezebb. A benzinkút sem segít, szieszta időben. Rendben, jó egy kocsma vagy presszó is, csak ott azért illik fogyasztani valamit.) A szemét dacára, egyre szebb környéken jártam, megint jöttek a szerpentinek, csak errefelé már nem a hibátlan aszfalt a jellemző, hanem inkább az olyan magyaros fajta. Megyek egy jó kanyargós úton felfelé, és egyszer csak, az egyik hajtűkanyar közepén, mint egy látomás, ott állt egy nagy németjuhász kutya! Megijedtem, de nem a kutyától féltem, hanem attól, nehogy elgázoljam. Szerencsére nem mentem túl gyorsan, sikerült lefékeznem, de mindketten rossz helyen álltunk. Aztán ő nekiiramodott a szalagkorlátnak, de mielőtt átugrotta volna megállt, jól megnézett magának, majd szökkent egyet, és eltűnt a fák között. Az első kutyánk egy németjuhász volt, igazi családtagként szerettük, 14 és fél évig élt velünk, nagy rajongója vagyok ennek a fajtának, személy szerint, a világ legszebb, legokosabb kutyájának tartom.

Sisakkamerával sikerül egy fotót készítenem róla. Remélhetőleg hazatalált már.

A hőmérséklet kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni, és az erdős, árnyékos részek is elmaradoztak. Viszont láttam izgalmas helységnév táblákat, mint például Cappadocia, eddig csak a török változatról tudatam, és erre tessék, itt is van egy. Vagy Capua. Volt egy könyv régen, magyar disszidensekről szólt, a címe: A Capuai fiúk üzenete. Nem olvastam, de ez fura név valahogy bennem maradt, és mikor megláttam a táblát beugrott. A meleggel, és az egyre több kilométerrel, csak fokozódott a fenekem (combjaim) fájdalma. Gyakrabban álltam fel, hogy tehermentesítsem, közben azzal vígasztaltam magam, hogy a testem több négyzetméternyi felületén, mindösszesen két féltenyérnyi rész fáj, nem kéne nyávogni. De mikor visszaültem rá, az sosem esett jól. A fájdalom és a nagy meleg, egyre jobban kiszívta az erőt belőlem, ugyan nem volt még késő, de nagyon vártam hogy végre leszállhassak a motorról.

Kezdtek olyan kopár hegyek előbukkanni, mint amilyeneket Albániában láttam. Nem túl magasak, mégis szinte teljesen növényzet nélküliek. Mikor a navigáció azt mutatta, hogy 10 kilométerre, ám 30 percre vagyok a céltól, úgy okoskodtam nehéz szakasz következik. Így is lett, lefordított a főútról, és egy szűk, töredezett utacskára irányított. Nem volt járhatatlan, csak a sok gödör miatt lassan tudtam haladni. Mentem egyre feljebb, majd egy még szűkebb csapásra vitt, eszméletlen panorámával. És még erről is le kellett kanyarodnom, de végre megérkeztem a célomhoz.

Sok autó parkolt előtte, az udvaron vagy 30 gyerek játszott, a felnőttek a fedett terasz alatt kajáltak. Már javában szieszta időben jártunk, meglepett ez a nagy pörgés, de az öröm, hogy megérkeztem, elhomályosított mindent. Levettem a sisakot, kesztyűt, dzsekit, megittam az utolsó korty vizemet, jól kifújtam magam, és mentem becsekkolni. Kerestem a recepciót, de olyat nem láttam, hát elkaptam az egyik pincért, aki épp teli tányérokkal zsonglőrködött kifelé. Elmondtam a magamét, ő válaszolt rá egy számomra sosem hallott nyelven (olasz??), hátrakiáltott valamit, és ment tovább. Kijött a konyhából egy idősebb asszony, vele is közöltem: megjöttem. Bizonyítékként mutatom a telefonomat, a válasz email-el. Szintén kaptam egy érthetetlen mondatot (a tanárnőm Orsi, biztosan értené), és ő is bekiabált a konyhába. Megint jött valaki, egy fiatalabb hölgy, Ő már angolul szólított meg. No, gondoltam, jóval próbálkozol, de vele azért eljutottunk oda, hogy ez nem az a Tratturo ami nekem kell, ez az Il nélküli, itt nekem nincs foglalásom. Elkezdte nagyítani a térképet a telefonon, majd rábökött egy (nagyon távolinak tűnő) pontra, oda menjek.

Egy világ omlott össze bennem, abban a hiszemben támasztottam le a motort, hogy percek múlva a hűs zuhany alatt állok. Ehelyett vehettem vissza a sisakot, és indulhattam tovább. Én nagyon szeretek motorozni, de arra a napra már elégnek éreztem. Mostanra ez is a kaland része, akkor viszont nagyon szidtam a navigátor hölgyet. Beírtam az új címet il-lel, és elindultam visszafelé, mert innen már nem vezetett út tovább.

Róluk csak netes kép van, még fotózni is elfelejtettem.

Jó sokat mentem vissza a szar úton, mire elértem az igazi országutat, és megkezdtem -újra- az utolsó menetet. Először dühből húztam, mint a hülye, majd szépen lenyugodtam és visszaálltam normális tempóra, ha még pofára is esek, az biztosan nem segít. Újabb kopár hegyek következtek, egyre több szélerőművel. Ha meggondolom, ilyen közel még sosem kerültem hozzájuk. Érdekes hangot adnak így közelről, szinte félelmetes a suhogásuk. Ment a dombra fel-dombról le, de a telóm azt mutatta, közeledem. Az utolsó két kilométer függőleges emelkedőnek tűnt, de a végén csak megláttam azt a táblát amit, egy órával előtte szerettem volna, megérkeztem.

Betrappoltam a házba, és olyan hangosan bondzsornóztam, hogy egyből előkerült egy asszonyság. Mondom ki vagyok és mit akarok, bólogat, elkérte a személyimet, és a kezembe nyomot egy kulcsot. Ő is fura tájszólással beszélt, mégis remekül megértettük egymást, hamar összehangolódtunk. Megmutatta szobámat az elsőn, megkérdezte, kérek-e vacsorát? Megállapodtunk este 7 órában (a félórás időket elengedtem), magamra hagyott. (A reggel hetes reggeli, és az este hétre kért vacsora, szinte becsületsértés a mediterrán népeknél, mindig úgy néztek rám, mint egy UFO-ra)  Lementem a holmimért, szerencsére nem kellett messzire hurcolkodni. Kivettem az okosan legfelülre tett papucsot, majd beálltam a zuhany alá, de mielőtt megnyitottam volna a csapot, megnéztem hol a törölköző. Hát sehol. Meg szappan se. Kisgatya vissza, újra lecsattogtam, és mondom a mucinak: se szappan, se törölköző a szobámban. Közben előkerült egy férfiember is, na az úgy leteremtette az asszonyt, hogy már én szabadkoztam, hagyjuk, azért ekkora baj nincs. Nem tudom a felesége volt-e vagy csak alkalmazott, de szegény pirosra vált arccal viharzott el. A nagyhangútól kértem egy sört, nehogy azt higgye valami városi puhány vagyok, az asszonynak meg adtam pár percet, addig kint nézelődtem a ház előtt, a sört szopogatva.

Végre megfürödtem, annyi törölközőt, tusfürdőt meg vécépapírt kaptam, amennyi egy négytagú családnak is sok lett volna. A fürdőből kijőve fejeltem le először a furán lejtő mennyezetet, majdnem elájultam akkorát ütött. A következőt akkor kaptam, mikor a töltőket dugtam be a konnektorba, és óvatlanul felálltam. No innentől már nagyon vigyáztam, még egy ekkora koki, és mentőt hívhatnak.

Megcsináltam a könyvelést, 406 kilométert jöttem, 40 euróért tankoltam, a szállást előre levették, 21200 forintba került reggelivel. Wifi csak lent működött, hát levonultam a laptoppal a másnapi szállást megkeresni, jobb szeretem azon csinálni, mint telefonon. Tarantóban minden elfogyott, így hát egy pár kilométerre lévő városka, Massafra lett a befutó, medencés házzal!! Egy ilyen nap után -ha itt lett volna- biztosan a medencében dagonyáznék estig. 

A vacsora előtt kimentem sétálni, a látványt tekintve eszméletlen helyre kerültem, az biztos. A földeket szépen művelik, minden darabja karbantartott, sehol tarack, vagy gazos terület. Esőszagot éreztem, a szél is feltámadt, így hát beálltam a motorral a fedett veranda alá, jobb a békesség, akár jég is eshet. 

Pontban 19 órakor beléptem az ebédlőbe, az egyik asztalt már megterítették nekem. Nem is jött más, valószínűleg egyetlen vendég voltam aznap. A pirulós signora adott enni, megbeszéltük az italt -fehér bort kértem-, ételből nem lehetett választani, lesz ami lesz. Hideg előételnek sonka, szalámi, sajtok, és friss kenyér érkezett, majd két szelet paradicsomos bruschetta. Utána bab saláta melegen szervírozva. Majd egy tál eszméletlen finom paradicsomos tészta, azután a carne, a húsos tál, kolbásszal és két féle sülttel, zöld salátával. Én csak ettem és ettem, olyannyira ízletesen készült minden, hogy semmibe nem lehetett belekötni. A végére egy tál cseresznye desszertnek, és slusszpoénként kispohár limoncello! A mellé elfogyasztott fél liter száraz fehérborral, más esteben makkonya lennék, de itt teljesen rendben maradtam. Talán a tökéletes menűsor, vagy a tanyai hozzávalók, estleg a profi szakácsnő asszonyság volt a kulcs, mindenesetre életem egyik legfinomabb vacsoráját fogyasztottam el, nem győztem köszöngetni neki. A végére csak sikerült egy mosolyt is kicsikarnom. Már csak egy cigi dobhatott volna az estén, de azzal ugye, már nem élek.

Az itteni szoba messze nem legjobb az út során, és idejutni is nehezen sikerült, a vacsora viszont egyértelműen az út legjobbja!! Önmagában 10 pontos!

Lefekvés előtt kiültem a ház előtti padra, és nézelődés közben azon méláztam, mekkora mákom van, hogy a booking bedobta ezt a helyet. Ugyan nehezen találtam meg, de megérte. Gyakorlatilag a csizma bokájánál voltam, csodaszép panorámával, és olyan levegővel, amit szinte harapni lehetett. Végül nem lett vihar, csak kicsit lejjebb hűlt a levegő, azt viszont cseppet se bántam.

Az előző éjszaka után reméltem egy jó nagy szunyálást, de sajnos itt sem jött össze...

folyt. köv...

galéria:

A Római terasz.

Tükröm tükröm mond meg nékem...

Törökország? Ugyan már...

Akkor most merre?

Annyira hangosan susogtak, hogy éjjel be kellett csukni az ablakot.

Ez a szállás épülete. Én az "emeleten" laktam. Jól látható, miért is fejeltem le párszor a ferde mennyezetet.