Hideg van, a Bestia már téli álmát alussza a garázsban. Hiányzik a gurulás, és mivel nem az utakat járom, marad a fejben motorozás. Elmesélek három történetet, korai felnőtt koromból.

Most nem tudom mi a helyzet a fiatalokkal, de a 70-es években egy serdülő srácnak, az első számú vágyálma, az volt, hogy legyen csaja. Én sovány, pattanásos, félszeg kamasz voltam, a gondolataim csak a két "M" körül forogtak, muff és motor. A motorozás, megnyitotta előttem a kaput a másik "M"-hez, az ismerkedés egycsapásra könnyebbé vált, a lányok szívesen álltak szóba egy motorossal, azt nem tudhatták, hogy a sisak egy félszeg srácot rejt. Az első szerelmet, és az első baráti társaságot is a motorozásnak köszönhetem. A rövidtávú memóriám romlik, bezzeg 40 évvel ezelőttre úgy emlékszem mintha tegnap lett volna.

1., Busz + motor = szerelem.

Az eset, 1976 augusztus végén történt.  A SZEKAV (személygépkocsi javító és karbantartó vállalat), a Váci úti, 20 emeletes Szot székház (Budapest legmagasabb épülete akkoriban) udvarán működött, rangot jelentett ott melózni, én 18 évesen, igazán szerencsésnek tudhattam magam. Gondoljatok csak bele, abban az óriási épületben hány csaj dolgozhatott? Sok akkori híresség is javíttatott a műhelyben, többek között, az LGT, és mivel nagy rajongójuk voltam (vagyok), még arra is emlékszem, ki milyen autóval járt oda. Somlónak Fiat 500-asa, Pressernek nagy Polskija, a Karácsony Jánosnak piros ezerötös Zsigulija volt, a Laux pedig máshová járt. Ennek semmi köze a történethez, inkább csak a korhűség kedvéért írom le.

A Váci úton még járt a villamos, a burkolat pedig macskakő.

Tehát, innen indultam hazafelé, egy szép verőfényes délutánon. Működött egy kis Áfor kút a kapu előtt, megtankoltam az MZ-t, és nagy rössel kifordultam a Váci útra. A következő saroknál, a Dagály utcánál, utolértem egy Csehszlovák buszt. Készültem megelőzni, mikor látom, hogy a hátsó ablakban két lány integet, egy szőke, és egy barna. Körülnéztem, hátha másnak, de nem, én voltam a kiválasztott. No, egyből nem lett sürgős az előzés, én is visszaintegettem.

Az egyik motoron talán én vagyok?

Nem tudom, volt-e része bárkinek hasonlóban, én nagyon élveztem ezt a "viháncolást". A szőke lány úgy vonzotta a tekintetemet, mint a mágnes, és Ő volt a kezdeményező. Gyakorlatilag aktivitiztünk, úgy hogy közben haladtunk, a már akkor is forgalmas Váci úton. Én mutogattam, hogy szálljanak le, de visszaintegettek, hogy nem lehet, valószínűleg a busz nem állt meg a határig. Elszórakoztunk egészen Gödig, mikor a szőke lánynak korszakalkotó ötlete támadt, egy darab papírra ráírt valamit, beletette egy cigis dobozba, és kidobta az egyik oldalablakon. 

Ilyen busszal utaztak a lányok.

Elkapni nem tudtam, de megtaláltam az út szélén, a nevét és a címét írta a cetlire. Zsebre vágtam, és a busz után eredtem. Mikor beértem, mutatom, hogy megvan a doboz. Nevetett, majd elmutogatta, hogy írjak, Ő pedig visszaír. Bólogattam, hogy így lesz, és mivel közelebb nem kerülhettem hozzá, elköszöntem, az érdekes kaland miatti örömömben fülig érő szájjal, és elindultam hazafelé.

Nem reméltem sokat, de elkezdtünk levelezni, a határ mellett lakott, magyar szülőkkel, hibátlan magyarsággal, és nagyon szép betűkkel írt. Majdnem egy évig leveleztünk (telefon, mindkét országban, csak a kiváltságosoknak jutott, nekünk nem), mire végre tudtunk személyesen is találkozni. Akkortájt nem volt egyszerű átjutni a határokon, főleg, egy katonaköteles fiúnak, külön ablakot kellett kérni az útlevélbe. Ugyan egy hideg novemberi napra leleveleztünk egy randit, el is motoroztam Sahyba, de a találkozó nem jött létre. Hosszú órákon át fagyoskodtam a főtéren hiába, végül olyan késő lett, hogy kénytelen voltam ott aludni. Egyetlen szállás lehetőség volt, kétágyas szoba, de valakivel a másik ágyon. Szobatársnak egy nagydarab pacák mellé kvártéjoztak be, egyetlen szót se tudott magyarul. Sokat nem aludtam, úgy horkolt mint egy medve, de legalább nem fáztam. Arra másnap került sor, havas esőben jöttem végig haza, gyakorlatilag rám fagyott a ruha mire megérkeztem. Végül, a napokkal később érkezett levélből derült ki, hogy egy erős megfázás hiúsította meg az első randinkat. Hát igen, akkoriban lassan mentek a hírek, manapság egy sms-el lerendezhetnénk az egészet. Habár, már az is elavult dolog...

Csak a rákövetkező nyáron sikerült végre találkoznunk, és igazi "szerelem első látásra" lett belőle. Két napot töltöttem kint, az csak 48 óra, de nagyon közel kerültünk egymáshoz. A nagy ismerkedés után, ritkán tudtunk találkozni, olyankor Ő jött át a határon, én pedig az innenső oldalon vártam motorral, együtt töltöttük a napot, aztán este hazamentünk, külön-külön. Sajnos nem sok idő jutott nekünk, egyszer voltunk együtt a Balatonon, egyszer pedig a szilvesztert ünnepeltük közösen, folyamatosan leveleztünk, de a távolság végül elválasztott minket egymástól, és bő egy év után vége lett, ennek a különleges ismerkedéssel kezdődő távszerelemnek.

2., Motorostalálkozó Tatán.

Sirokon már akkor is nagy találkozókat rendeztek, ott egyszer voltam, vasárnap reggel mentem, délután jöttem is vissza, nincs sok emlék. Viszont az 1979-es Tatai találkozóra nagyon emlékszem, a klubunkból többen lementek, ez sátrazós, ottalvós, emlékezetes buli maradt. 

Teljes az összkomfort.

Akkor már megvolt az 500-as Fiatom, azzal Sanyi jött le, Ő hozta a sátrakat, meg a hálózsákokat. Én az akkori barátnőmmel, Kőbányáról indultam, de gyakorlatilag az első sarkon egy hátsó defektet kaptunk. Semmi gond, a gumijavítás napi rutinnak számított, elő a Tip-Top-ot, kerék ki, gumi le, belső ki, pumpálás, lyukkeresés, majd ragasztás, aztán az egész folyamat visszafelé, és máris robogtunk tovább. A kezem persze csupa dzsuva lett, de ez nem igazán számított.

A szerelés után sietősre vettem a figurát, erős késésben voltunk. Már az 1-es úton jártunk, éppen egy fehér Zsigulit előztem, mikor a sofőr kilógatta az ablakon a tárcsát, RENDŐRSÉG! Ó a francba, éreztem, ez drága lesz. Félreálltam, a zsaru is megállt az út szélén, kiszállt, feltette a tányérsapkát, lassan, tempósan sétált hozzánk. Igazoltatott (a csajomat is), aztán megkérdezte, "hova ez a nagy sietség?". Igyekeztem előadni a "hattyú halálát", meséltem a defektről, a késésről, Tatáról, ahol várnak a barátaim, látta koszos kezemet, végül visszaadta a papírokat, kaptam egy erős figyelmeztetést, de nem büntetett meg. Ha a defektre, még egy büntetés is befigyel, az nagyot rontott volna a napi pech mérlegen, és még oda se értünk.

Sátram, csajom, autóm. Mi van még? Hát Tibike a tetőn!

Ebéd körül érkeztünk, az nagyon meglepett, hogy a kocsim (benne a cuccaimmal) még sehol. A türelmes várakozáson kívül nem maradt másik alternatíva, arra gondoltam, hogy lerobbant a verda. Ez viszonylag gyakori esetnek számított, de mivel Sanyi is autószerelő volt, szerszámok, és alkatrészek voltak a csomagtartóban, nagy dráma nem történhetett. Kisvártatva befutott, és tényleg, a kondenzátor adta fel a harcot, gond nélkül cserélte a padkán. Nem az 1-es úton jött, különben láttuk volna, egy fekete 500-as Fiat eléggé egyedi autónak számított abban az időben.

Most essék pár szó a társaságról. Volt egy klubunk, az Angyalföldi Kilián Motoros Klub, röviden AKMK. Kislétszámú, nem hivatalos klubként működött, talán a "perifériákkal" lehettünk huszan, a kemény mag kb a fele, tíz fő. Nos, ők mind lejöttek, és már javában úszkáltak a tóban, mikor én még a sátor felállításával foglalkoztam. Mivel kétszemélyes "kutyaól" sátorról beszélünk, nem tartott sokáig, a gumimatracok felfújását a csajomra bíztam. Miután kész lett a kecó, fürdőruhát húztunk, mi is mentünk úszni, ezzel két legyet ütöttem egy csapásra, lehűtöttem magam, plusz a kezemen lévő kosz nagy része is leázott.

Nem féltem a víztől, de igazán nem tudtam jól úszni. Nem az öreg tóban fürödtünk, ez egy kisebb, hirtelen mélyülő, épített tó volt. Már indultam kifelé, mikor Tibike feleségét belökték a vízbe, Ő viszont egyáltalán nem tudott úszni. Bepánikolt, mert nem ért le a lába, és belém kapaszkodott, de úgy, hogy lenyomott a víz alá. Mindketten az életünkért küzdöttünk, egy méterre a lépcsőtől, míg a többiek kint vigyorogtak, nem is gondolták, milyen komoly a helyzet. Előtte sosem pergett le az életem, most igen, ez volt az első halálközeli élményem. Végül csak sikerült lerángatnom magamról Editkét, és a többiek is rádöbbentek, hogy ez nem játék, ketten beugrottak és kimentették, én meg a víztől és a pipától fuldokolva másztam partra. A fiatalság nagy előnye, hogy sem a félelem, sem a harag nem tart sokáig, pár perc múlva már nevettünk az egészen, pedig mi tényleg majdnem megfulladtunk.

Az ötkilóssal mentünk egy kört, levettük a tetőt, pontosan nyolcan fértünk bele, a többiek sétáltak. 

Ezen a találkozón nem volt sem koncert, sem ügyességi verseny, sem tombola nyereményekkel. Ez csak arról szólt, ami a nevében van: motoros találkozó, vagyis, motorosok találkoztak egymással, jókat dumáltunk, megcsodáltuk a másik motorját, tanácsot kértünk-adtunk egymásnak, az internet kora előtt ezek a dolgok így működtek. Estére visszatértünk a táborhelyünkre, és tüzet raktunk a főzéshez. Ebben mi, fiatalok is segíthettünk, de az elkészítést a "profikra" bíztuk. A vacsora bográcsban készült, a két legidősebb tag, az akkori motoros élet ismert nevei, Mike Sanyi és Szőke Karcsi (sajnos már nincsenek közöttünk), remek gulyást főzött. Mi fiatalok ciberét ittunk hozzá, a nagyok söröztek, de a pénztárca vékonysága miatt, seggrészegre nem tudtuk inni magunkat. A remek hangulathoz viszont, pont ennyi pia kellett, még sokáig dumáltunk, nevettünk, a tábortűz körül, a meleg, nyári éjszakában.

Másnap reggel, kicsit égett a "pokol", de a fiatal szervezet hamar kiheverte az olcsó vörösbor-kóla okozta katzenjammert. Elmentünk reggelizni a tábor kantinjába, visszafelé úsztunk egyet, aztán elkezdtünk sátrakat bontani, indultunk haza. Tartalmas, kalandos hétvégét dobott az élet, sosem felejtem el.

3., Ingyenes rock koncert, mikor mi voltunk a magyar Hell's Anagels.

Angyalföldön, egy házban laktam Stausz Tiborral, vagyis Csibuval, az Aréna együttes alapítójával. Kemény rockot játszottak, akkoriban még nem heavy metal-nak hívták ezt a stílust. Zeppelin, Cream, Black Sabbath, Hendrix számokat nyomtak, szerintem nagyon jól. Ezek klassz zenék a mai napig, de táncolni nem igazán lehetett rájuk. Csibu nem csak jó gitáros, de jó szervező is volt, sokszor mentek vidéki kultúrházakba játszani, pénzért. Igen ám, de a vidéki fiatalság szombat esténként táncolni szeretett volna, nem pedig kemény gitárszólókat hallgatni. Boney M, Goombay Dance Band, vagy az Abba számait várták, nem a Hey Joet-t. Ebből szinte mindig összetűzés lett a zenekar és a közönség között, ami nem ritkán pofozkodásig fajult.

Csibu ezt megunva, megkérdezett engem, nem lenne-e kedvem pár haverommal lekísérni őket a következő koncertre, a Monorhoz közeli Péteribe, és közbeavatkozni, ha balhé készül. Fizetségként, a büfé ingyenes használatát ajánlotta fel. Tetszett az ötlet, motorral mehetünk koncertre, és remek alkalomnak tűnt a csajozásra is. Mondjuk a bunyó távol állt tőlem, de mint tudjuk: "gyáva népnek nincs hazája", vállaltam a feladatot.

Négyen mentünk, három motorral.

Csibuék már délután lementek, összerakták a színpadot, próbáltak, mire mi megérkeztünk, minden készen állt a kezdésre. Megbeszéltük, hogy a nézők között ténfergünk majd, ha balhézik valaki, kivisszük a kultúrház elé, és megpróbáljuk lecsendesíteni valahogy. A lényeg az volt, hogy ne bent hangoskodjon, mert az feltüzelheti a többieket is. 

Komolyan vettem a feladatot, bőrnadrágban, napszemüvegben, bagóval a számban, egy üveg Sztár kólával a kezemben, igyekeztem félelmetesnek látszani, 50 kilósan. A többiek körülöttem maradtak, de leginkább azért, hogy engem védjenek meg, ha baj van. A szünetig minden rendben ment, a Pesti motorosok "félelmetes" látványa megtette a hatását, nem lett balhé. Én közben nézegettem melyik lány van egyedül, az igazi bunyó abból lett volna, ha valamelyik helyi srác csaját kezem oltogatni. 

A szünetben, az udvaron páran odajöttek hozzánk, kérdezgetek a motorokról, meg hogy kik is vagyunk, miért jöttünk. Nyomtam a dumát, persze kicsit felnagyítva a szerepünket. Magamról például azt mondtam, hogy a Vasasban judóztam, amiben volt egy kis igazság, egy hónapig tényleg jártam judo edzésekre, úgy tíz éves koromban. De persze, a többiek is mind bokszoltak, karatéztak, vagy birkóztak, szóval csupa nehéz fiú állt mellettem.

Még jó, hogy ilyen kinézettel nem kötöttek belém.

Igazából, egy legyet biztosan mindannyian le tudtunk csapni, de a verekedés távol állt tőlünk. Végül lement a koncert második fele is hőzöngés nélkül, talán tényleg jót tett a jelenlétünk. De az is lehet, hogy pont ezen a koncerten, nem lett volna balhé. A csajozás megmaradt duma szinten, nem sikerült trófeát szereznem. Mégis jó emlék maradt, kicsit tényleg Hell's Angels feelingje volt, pedig akkor még azt se tudtam kik azok.

Az Arénát nem kellett többször "védenünk", a nyolcvanas években aztán fel is oszlott a zenekar, Csibu pedig már odafent gitározik, a másik nagy Angyalföldi ikonnal, Radics Bélával.

Sziasztok: a Mágus.