Hideg, de tiszta, napos reggelre ébredtem, a kesztyűmön kívül mindenem megszáradt. Próbálkoztam hajszárítóval, a tenyér rész egész jó lett, de az ujjak még vizesek maradtak. Vittem gumikesztyűt, azt felhúztam a kesztyű alá, a többit a menetszélre bíztam. Működött.

A gyors csapat indult először, lejöttünk a hegyről, de azért sík vidéknek nem nevezném azt sem, ami utána következett, elképesztő természeti szépségek között motoroztunk. Szerbiából már nem sok volt hátra, kisvártatva elértük a Montengrói határt. Nem volt semmi gond, de a kalickában ülő katonának felszaladt a szemöldöke, amikor kék gumikesztyűben adtam át a papírjaimat.

A táj nem sokat változott (gyönyörű), de a falvak amiken átmentünk sokkal lepusztultabbak voltak mint Szerbiában. És szinte csak mecseteket láttunk, templomot nem. A házak többsége vakolatlan, befejezetlen, az alagutakban nincs világítás. Ez mondjuk dél Szerbiára is igaz.  De amitől tátva maradt a szám, az az volt, hogy egy kanyonba öntötték teherautókból a szemetet, és meggyújtották. Vagy egy kilométeren át mentünk a büdös füstben. Mondjuk olyan, mintha Visegrádi szerpentin mellett végig égő szeméthegyek lennének. Igazi várost nem érintettünk, csak falvakat, ez a környék lehet Montenegró Hős utcája.

Az albán határ előtt kilométereken át mentünk olyan kanyonban, ahol a bal oldali hegyek Koszovóhoz tartoznak. Maga a határállomás egy bódé, itt azért neki kellett vetkőzni, nem kapkodtak. De kb 15-15 perc volt mindkét oldalon a várakozás az egész csapatnak. Egy Schengeni országban élőnek eleve fura a határ ellenőrzés, de azért én még emlékszem kispolszki alkatrész csempész koromból a lengyel vámosokra. Azok voltak ennyire lassúak, most viszont nem volt félnivalóm.  Na ja, ez még nem Európa!

Az igazi meglepetés a határ után várt, nem volt út! Vagyis volt, csak nem burkolt. Brutál szar volt a következő fél kilométer, de aztán visszatért az aszfalt, és olyan visszafordítók jöttek, amire egy magamfajta huligán csettint a nyelvével. Árpi (Ő vezette a gyors csapatot) még a határnál szólt, hogy az első bunkernél lesz a találkozó, ott mindenki megvár mindenkit.  Jó fotó pont, befutott az egész csapat, csináltunk bunkeres szelfit, és indultunk az SH20-as látványútra.

SH20. Keressetek rá a youtube-on, rengeteg videó van, de csak nyomokban adja vissza a valóságot. Hihetetlen élmény rajta motorozni, a Stelvio előre köszönhet! Gyakorlatilag olyan mintha egy idegen bolygón motoroznál, minden méter egy csoda. Vadonatúj az aszfalt, tökéletesek az ívek, és percenként lehetne megállni fotózni. Persze ez a balkán, tehát van az úton minden ami halálos, gázolaj, tehénszar, szikladarabok, görgeteg kövek, meg minden egyéb amitől arcra lehet esni. Lassan mentem, de nem bántam, mert nagyobb tempónál kevesebbet láttam volna. Úgy a kétharmadánál van egy kilátó parkolóval, ott kötelező megállni. Innen lehet az útról a legjobb „spagetti” fotókat csinálni. Az egész szakaszon talán, ha egy falu van, de tehén annál több. Ezek az „albán szabad marhák”. Figyelni kell na.

Miután lőttünk vagy ezer fotót, mentünk tovább Skhoder felé. Kijöttünk a hegyek közül (Árpi megérezhette, hogy éhes vagyok), és egy sík szakaszon megállt egy étteremnél. Pálmafák, szuper kert, vadonatúj az egész komplexum, még a wc is klimatizált. Na itt ettünk először Albániában, albán nyelvű étlapról. Szomjas voltam, mindjárt ledöntöttem két olasz vizet, aztán kértem egy kebabot. (Apropó víz. A balkánon csak és kizárólag ásványvizet szabad inni, és ha igazán tutira akarsz menni, szénsavast. Azzal nem lehet trükközni.)

A kebab itt valami csevap féle, de sültkrumplival, salátával, nagyon ízletes. Ráöntöttem még egy vizet, egy cigi, már csak szundikálni kellett volna egyet. De alvás helyett, mentünk megnézni a Meshi hidat. Skhoder elég nagy város, a forgalom kaotikus, mégis inkább mókásnak éreztem, mint veszélyesnek. Kicsit Szicíliára emlékeztetett, a lepukkant épületek között újak is voltak bőviben, az aszfalt meg olyan volt mint a mesében. Hol volt, hol nem. A Mercedes arány: 10-ból 6. Nagy benzinkút minden sarkon négy, meg úgy 50 méterenként kisebbek. Autómosók 100 méterenként. Persze albán módra, egy slag, egy vödör, és egy ponyva a placc felett. Nem is láttam koszos autót Albániában. Rengeteg a jó csaj, minimum mint itthon, de lehet hogy még több. Csak kapkodtam a fejem, annyi „látnivaló” volt.

Sisak?? Haggyad már.... 

A híd a város szélén van, tényleg jól néz ki. Itt helyeztem el az első T5 matricát, az SH 20-tól annyira el voltam ájulva, hogy ott elfelejtettem. Ez a híd viszont, megkapta a jelet. Innen is lehet ugrálni a vízbe, csak még nem turista lehúzó. Csináltunk pár képet, és nekivágtunk a nap utolsó szakaszának, Durresnek.

Igen, az egy ló!!!!!

Számold meg a Merciket! Én feladtam...

Megálltunk tankolni, euróval fizettem, LEK-et kaptam vissza. VÉGRE! Itthon lehetetlen LEK-et venni, most már volt helyi pénzem. Tankolás után autópálya következett, na itt is láttam csodákat. 140-el hasítunk a sztrádán, és simán előz a merci a leállósávban. Ha éppen nincs ott valamilyen árus. Gyümölcsöt kínáltak a legtöbben, de volt cipő és ruha árus "stand" is!! Mokány... Egyszer csak vége lett a repesztésnek, mindenkit letereltek valami mellékútra. Kivéve minket. Egy G E C I feliratú sárga mellényt viselő faszi integet, hogy mi jöjjünk csak. Elhúzta a terelő bóját, és int hogy LASSAN, de menjünk fel a még gőzölgő aszfaltra! Javában dolgoztak, mindenkin G E C I -s mellény volt, a táblákon is ez a felirat volt, gondolom ez a szó albánul mást jelenthet. Én ezért  a gesztusért a szívembe zártam őket, a leterelt sor végeláthatatlannak tűnt. Azért még így is jött szembe egy teherautó a belső sávban. NO PROBLEM! 

Így értünk be Durresbe, ami igazi tengerparti nagy üdülőváros, mint mondjuk Rimini. Itt szépek az épületek, rengeteg az üzlet, de McDonalds azért még nincs. Olyasmi úton mentünk a hotelhoz, mint itthon az Andrássy út. Ez volt a túra egyetlen 5*-os szállodája, nagyon elegáns hotel. Besoroltunk a sorompón, a medencék mellé, ilyen szép helyen még sosem parkoltam. Cucc le, láncfújás, aztán mentem a kulcsomért. A szoba is első osztályú volt, klíma, minibár, lapos tv, minden. Fürödtem egy jót, short-papucs, és lementem a bárba, ami közvetlenül a tengerpartra nyílt. Kértem egy albán sört, besétáltam az Adriába( mert itt még az), és vártam a "Csiga" csapatot, ott voltak a cimboráim, Csabi, Atya, és Miki.

Várakozás közben leült mellém Sugar (ég a pofám, de elfelejtettem a nevét, ez volt a rendszáma), jól eldumáltunk az autókról, elmesélte a szeme elvesztésének történetét, aztán lassacskán megérkeztek a többiek is. Csináltunk egy nagyobb asztalt, aztán egy még nagyobbat, de az albánok nem reklamáltak, hogy az 5*-os szálloda teraszát átrendeztük. Mindenki mesélte a napi sztorikat, a csajok vacsi előtt még csobbantak egyet. Mi fiúk, pont úgy ahogy az igazi motorosoknak kell, sörrel a kezünkben, füstöt fújva, gesztikulálva mutattuk milyen mélyre döntöttünk az SH 20-on!! Annyira ment a duma, hogy a vacsoráról majdnem lemaradtunk, de azért még kaptunk kaját. Evés után Csabival kiültünk a partra, és megbeszéltük a világ dolgait. 11 körül mentünk szunyálni.

Folyt. köv.