Romániában a legnagyobb meglepetés, az utak állapota, és ahogyan használják a helybéliek. Hegyi szerpentin van bőségesen Bihar megyében, és a legtöbb vadonatúj aszfaltot kapott. Egészen kis falvakon is átgurultunk, ahol még a régi Dacia a főszereplő, mégis hibátlan úttestet terítenek alájuk. Viszont a vezetési stílusuk halálos, a záróvonalat még ajánlásnak sem veszik, ha pedig valami lefingott, öreg német márkában ülnek, borítékolni lehet a vadulást. Mintha nem lenne félelem érzetük, simán leforgathatnák a Halálos Iramban következő részét itt. A szabályok be-nem tartása még motoros szemmel is feltűnő, pedig előfordul-hat, hogy mi is megszegünk egyet-egyet. A motorosokkal szembeni viselkedésük vegyes, volt aki kajakra betartott, de olyan is előfordult, hogy a záróvonalas hajtűkanyar közepén intett, menjek. Kijelenthetem, Romániában nemcsak a medve nem játék, a közlekedés sem!

18 fokban, néhol vízfoltos úttesten indultunk el, a falu végi benzinkúton kezdtünk, Krisztián a CB 1300-al, Csaba az öregebbik VFR-el, és jómagam. A napi terv a Dragan víztározó megtekintése, és odavezető utak bemotorozása volt, aztán majd meglátjuk, kb 200 kilométeres kör az alap. A hármas formáció még bőven kezelhető, ráadásul Krisztián mindenről tájékoztatott előröl, akár egy kóbor kutya, akár kavicsfelhordás került az útjába. A Sena headsetek könnyen párosíthatók, és viszonylag nagy távolságig tisztán hallhatóak. Az ég látványa esőt sejtetett, de szerencsére az ijesztgetésnél nem lett több. Feldobtam hátra az esőruhát, de nem volt rá szükség, déltől visszatért a kánikula.

Egy kis faluban megálltunk vizeket vásárolni, és én ugyan hoztam magammal, de a kávé automata becsábított. A minőséget nem is osztályoznám, viszont jól esett a meleg folyadék. Csaba panaszkodott, hogy nagyon ráz a kormány, két napja rakatott fel új gumikat, valószínűleg a centírozás nem sikerült. A 764A jelű útról ráfordultunk a 108J-re, majd 108K adta az igazi desszertet. A panoráma néhol lélegzetelállító, az egyik kanyarba elegáns hotelt építettek, a prémium autókkal tömött parkoló látványa azt mutatta jó befektetés. Találtunk egy príma fotópontot, ahonnan belátható az egész völgy, a haragos éggel még megkapóbb a látvány.

Innen lementünk a gát szintjére, és simán át is gurulhattunk rajta, ez meglepett. Kalapot kell emelnem a mérnökök előtt, akik ezt műtárgyat tervezték, és a melósok előtt még inkább, akik megépítették. A betonból készült ívelt gátat 1987-ben fejezték be, 120 méter magas, a tetejének hossza pedig 424 m. Igazi forgalom már nem lehet rajta, a túra leggyatrább minőségű burkolata miatt gondolom ezt, és amíg ott voltunk mindössze egy kocsi jött át, az is csak fényképezett. Amíg én csináltam a képeket, addig a fiúk bagóztak párat, meg ettek néhány falatot. Csaba a táskáiban annyi kaját hozott, amennyivel jól lakhatott volna egy kisebb afrikai falu. Éppen indulni készültünk, mikor csörgött a csapat maradéka, hogy úton vannak a gáthoz, kb fél óra múlva érhetnek ide, ha gondoljuk várjuk be őket. Tanakodtunk kicsit, és végül az én nyomásomra tovább mentünk. Úgy érveltem, ha meg is érkeznek a jelzett időre, mindenki enni-inni, cigizni és pisilni akar majd, tehát egy órát biztosan eltökölünk még, én pedig motorozni jöttem, nem ácsorogni. A várakozásnál csak az öncélú várakoztatást utálom jobban.

Még idefelé láttunk egy bekötő utat a szurdokban, ami a csúcs felé kanyargott, és a vadiúj burkolat felfedezésre csábított. Nos be is barangoltuk egy darabon a tökéletesen aszfaltozott utat, csak az rontott bele az örömünkbe, hogy az éjszakai vihar sok dzsuvát hordott a kanyarokba, így a lábtartó karcolós döntögetések elmaradtak. Végül nem tudtuk meg hová vezet az út, mert a motorokból egyre jobban fogyó benzin, és egy megelőzhetetlen faszállító visszafordított minket. Lecsorogtunk az elágazásig, és elindultunk hazafelé, mert a környéken egyetlen más kutat sem láttunk. Nos a mi kutunk sem működött, valamilyen elektromos hiba miatt nem tudtunk tankolni.

Így abban maradtunk, mindenki hazamegy, kis pihenő, aztán meglátjuk hogyan tovább. De ahogy befordultam a panzióhoz, egyből tudtam, én nem megyek már sehová, mert egy magas alak rendezkedett a verandán, az én barátom megérkezett! A kulcsot reggel az ablakpárkányon hagytam, és ezt megírtam Tibikének, a pontos címmel együtt. Nemrég érkezett, éppen szedegette le a motyóját a Harley hátuljáról. Egy ilyen motoron semmilyen csomagszállításra alkalmas rész nincs, de ügyesen a hátsó ülésre applikált egy tanktáskát, amibe pont belefért az összes cucca. 132 év ölelkezett össze, veregettük egymás hátát, ez férfias menet volt Tesó!

Miután elmeséltük egymásnak az elmúlt 24 óra történéseit, átsétáltunk a boltba, erősen bizakodva, hogy van áram és vehetünk pár hideg sört. Szerencsére működött a hűtő, így magunkhoz szólítottunk pár üveg URSUS márkájú helybéli sört, majd visszatérve a házhoz nekiláttunk a hidratálásnak. Közben Krisztián írt, hogy nem tudnak bejutni a házikóba, mert elvitték a kulcsot a többiek, elindulnak megkeresni őket, este találkozzunk náluk. Mi a ránk szakadt szabadidőben karbantartást csináltunk, amíg én a láncot fújtam, és a sisakot tisztítottam, Tibike gyakorlatilag komplett lemosta a Harleyt. Közben befutott a házigazda, mindjárt meg is kértük, rendeljen nekünk kaját. A szomszéd faluban lévő pizzériában 25 percet ígértek a szállításra, addig jót beszélgettünk Istvánnal. Érdekes és elgondolkodtató dolgot mondott, ő csak itt, Romániában magyar, ha "haza" jön Magyarországra (vagy bármerre a világba), akkor viszont román...

A vacsoránkra nem vesztegetnék sok szót, a halkonzervnél mindenképpen jobban esett. Miután megettük a pizzát, megittuk a söröket, átslattyogtunk a kempingbe a többiekhez barátkozni. Valami nem lehetett kóser, mert a két ház lakói teljesen elkülönültek egymástól, a tegnapi kellemes hangulat a béka segge alá csúszott. A másik VFR-t elvitte a gazdája lemosni - tanga papucsban, kerekedtek a szemeim. Reggel nem tettem meg, most viszont benéztem a faházba. Jól döntöttem, hogy nem velük laktam, a kb 10 négyzetméteres négyágyas kecóban úgy állt az "emberszag", hogy kabátot lehetett volna akasztani rá. Végül nagy nehezen rávettem őket, és átballagtunk a közösségi térbe, ahol mindannyian le tudtunk ülni. De a másik ház lakói továbbra is tartották a távolságot, nem tudom mi lehetett a baj. Talán az, hogy nem vártuk be őket a gáton, ki tudja? Tibikét kérdezgették a Harleyről, és az útjáról, aztán megbeszéltük a vasárnapot, ami nekik már az utolsó, de mi ketten csak hétfőn készültünk hazamenni. Erősen fogyott Krisztián otthonról hozott pálinkája, csúszott rá a sör, kezdett javulni a hangulat, de csak mi négyen vigyorogtunk. 9,30-as indulással rajzoltunk egy olyan karikát másnapra, ahonnan a többiek könnyen lekanyarodhatnak Debrecen felé, mi ketten pedig jövünk vissza Magyarremetére.

Mire elfogyott az összes pia ránk is esteledett, ideje volt hazatérni a Panzióba, ami most valahogy nagyon messzinek tűnt. Bedőltünk a franciaágyba, amiről kiderült, két pasinak elég szűkös, ráadásul kicsit "versenyezni" kellett, hiszen aki elsőnek alszik el, az nem hallja a másik horkolását. Kicsi eső esett éjjel, de nem számottevő (azért Tibike reggel áttörölgette a Harleyt), viszont lehet hogy mackó járt az udvaron, mert az a kuka amiben az ételmaradékok gyűltek, ki volt borítva, a szemét meg szétszórva. 

Reggelire olajoshalat ettünk, a boltban vett vekni kenyér mellé. Én szeretem a halat, de most eldöntöttem, egy darabig nem eszem vízi élőlényt. A príma reggelin a porkávé sem sokat segített, de hát néha ilyen vándorélet. Krisztián rámírt, hogy a többiek úgy döntöttek nem kanyarognak, hanem egyenesen mennek haza, kifizették a kecót, így ő egyedül maradt. Vagyis velünk, mert áthívtam magunkhoz, hogy amíg készülődünk ne unatkozzon magában. Mire befutott mi is beöltöztünk, megkínáltam olajos hallal, de a hal puszta gondolatától majdnem kidobta a taccsot, tehát nem erőltettem, kemény éjszakája lehetett. Mivel a mi kis benzinkutunk vasárnap zárva tart, Belényesnek indultunk, ott tankoltunk az első lehetőségnél, majd megkezdtük az aznapi kanyarvadászatot.

folyt. köv.

galéria: