1958-ban születtem Budapesten, az Angyalföldi "Oti" telepen, egy munkás családba, proliként, a nép fiaként . Szülők, nagyszülők, rokonok, mindannyian egy kis házban laktunk, összesen tízen. Az első 14 év úgy telt el, ahogy a világon bárhol egy gyereknek. Mivel televíziónk nem volt, bújócskát játszottam, fociztam a szemközti grundon, rollereztem, váz alatt tekertem a kölcsön bringát, estem-keltem, éltem az akkori kölykök életét. Kettő dologra kellett csak odafigyelni, de azokra nagyon. 1., köszönni a szomszéd néniknek és bácsiknak, mert ennek elmulasztása nyaklevessel járt. 2., nem szabad lelépni az úttestre, mert elüthet a busz, "és akkor agyonütlek"!. A suli lassan telt, felsősként már nem szerettem iskolába járni, inkább a haverokkal mentem moziba, vagy csavarogni a Halászbástyára. A 4-es busszal átszállás nélkül jutottunk el a gettóból a gazdag Budára. Voltam Kisdobos, majd Úttörő, felvonultam az iskolával május elsején, húsvétkor locsolkodni mentem, a kapott pénzt a Vidámparkban dodgemeztem el. Vasárnaponként ha rossz idő volt, a rádió előtt ültem, és Komjáti György Vasárnapi koktélját hallgattam, a hatvanas években nem volt ciki a szegénység, klassz gyerekkorom volt.

Mi már Kádár Jánosnak köszöntük.

A pattanásos kamaszkor leginkább a csajok utáni vágyakozással telt. Az autószerelő ipari iskolából egy év után, hogy szépen fejezzem ki magam eltanácsoltak, a problémás kölyköket akkor még nem küldték pszichológushoz. Így 15 évesen már kiváltottam a munkakönyvem, mentem dolgozni. Az a szó, hogy "gyermekmunka", nem létezett, 14 éves kortól már simán lehetett melózni. A munka keresettel járt, az első hónap végén 1540 forintot kaptam, az élet császárának éreztem magam. Innen egyenes út vezetett a munkaidő utáni fusizáshoz, ami plusz bevételt hozott, tudtam motorra gyűjteni. 1975-ben ötezer forinttért megvettem a szomszéd tíz éves 350-es Jawa-ját, az akkor komoly vagyonnak számított. Az olcsó benzinnel télen-nyáron mentem, a Balatonra, LGT vagy Piramis koncertekre, motoros találkozókra jártam, csajoztam ezerrel, egy nagy buli volt az élet. Olcsó benzin, olcsó pia, olcsó cigaretta, csak az Ecserin vett Super Rifle vagy Lee farmerért kellett többet fizetni, mint az állami boltban a Trapperért, de ennyit megért egy kis Amerika. A mozikban nézhettem nyugati filmeket, de mindegyikből csorgott az erőszak, itthon az utcákon nem láttam autós üldözéseket, lövöldözést, bankrablást vagy kábítószereseket. Igazából a 70-es években nyugalomban és biztonságban éltünk, ha elfogadtuk elégnek azt ami van. Akinek ez kevés volt, az disszidált, tehát nyugatra szökött. 

Persze ahogy haladtam a 20 felé, pár dolog kezdte csípni a szememet. Az egyik a nehezen beszerezhető útlevél, mert az utazás már akkor is vonzott. Ha csak "Cseszkóba" akartam átmenni, engedélyt -ablakot- kellett kérni a kiegészítő parancsnokságról, mert sorköteleseknek ez kötelező volt, és a várható két év sorkatonai szolgálat sem dobogtatta meg a szívem. És amit nagyon utáltam a szocializmusban, az az elvtársozás. Mindenkit valamilyen "társnak" kellett (volna) szólítani, elvtárs, polgártárs, kartárs, szaktárs, sporttárs, bajtárs, ettől borsózott a hátam, képtelen voltam kiejteni  a számon, de a legborzasztóbban, az elvtársnő hangzott. Akkoriban csak három Úr létezett: a doktor úr, a tanár úr, és a művész úr. 

Mindenkinek volt munkája, sőt, a nem dolgozást, a K. M. K.-t (közveszélyes munka kerülés) büntették, dolgozni kellett! A közbiztonság alapvetően jó volt, a jagellók gyalogosan és biciklivel is járőröztek, éjszaka szinte biztosan igazoltatták az embert. Négyévente elmentem "szavazni", ami olyan volt mint most, csak egyszerűbb. Megmutattam a személyimet, kaptam egy borítékot, amit bedobtam az urnába, és kész. Nem kellett gondolkodni, hogy kire is szavazzak, de igazából nem is érdekelt. A November 7 téren körben kiállították a pártvezetők, miniszterek képeit, ott megnézhette aki akarta, de az én köreimben a politika nem tartozott az állandó beszédtémához.

Három dologra vágytak nagyon az emberek, így én is. Az első a lakás volt. Nehezen lehetett lakáshoz jutni, miután megnősültem, természetesen beadtam a lakásigénylést a tanácsnál. Évekig vártam, de sajnos nem kaptam, hiába lakott több generáció egy kis lakásban. Hajtottam a melót, spórolás, többszöri lakáscsere, anyám újbóli házassága, és végül a nagymamám bevonulása az öregek otthonába kellett ahhoz, hogy eljussunk egy saját panelig, jó nagy OTP tartozás átvállalásával. Az esküvőnk után még nyolc évbe került, mire végre külön lakhattunk, életem legszebb napja volt, mikor beköltöztünk a használt, lepukkant Rákospalotai panelba. Ugyan a szemétégető mellett laktunk, mégis örömmel festettünk, mázoltunk, felújítottunk, végre külön szobában aludt a gyerek is, és mi is, juhéjj!!

A másik vágyálom a saját telefon. A telefon igazi státusszimbólumnak számított, orvosok, művészek, és elvtársak lakásában csengett csak a készülék. Egy kis adalék a telefonról. Apám 1966-ban beadta a telefon igénylést a Lipót központban, majd 1986-ban megjött az értesítő, hogy kap a készüléket. De mivel közben elváltak, és más címre költözött, így elbukta, az orra előtt tépték szét a kiutalást. Végül a 80-as évek végén, a panelban lett telefonunk, egy iker vonal. Az úgy működött, hogy vagy én, vagy az ikrem tudott telefonálni, egyszerre mindketten nem.

A harmadik a kocsi. Akinek autója volt, az már számított valakinek. Minimum három-hat évet kellett várni egy új kocsira, ha  valaki piros vagy sötétkék 1500-ös Zsigulival járt, akkor az vagy párttitkár, vagy butikos volt, esetleg színész, netán élsportoló. Telefonos lakással, és egy kocsival a ház előtt, bárki befutott embernek számított. Nekem is lett 1500-ös Zsigulim, ugyan 10 éves, de nem izgatott, szépen felújítottam, mert rozsdásodni azt nagyon tudtak. Esti tagozaton befejeztem az iskolát, a bizonyítványt egy Kiváló Dolgozó jelvénnyel honorálták a munkahelyemen, úgy éreztem tökéletes az életem, végre kerek lett a világ. És még épp csak 30 múltam.

És egyszer csak Horn Gyula kieresztette a szellemet a palackból, átengedte az NDK-s turistákat Ausztriába. Innen nagyon felgyorsutak az események, pártok léptek elő a semmiből, szinte egyik napról a másikra vége lett a szocializmusnak. Egy új világ kezdődött, ránk szakadt a nagybetűs SZABADSÁG.

Örültünk neki, de hirtelen azt se tudtuk hová kapjunk, sajnos a vezetőink sem. Jött a taxis blokád, és a privatizáció. Megindultunk Ausztriába videót és Gorenje hűtőt venni. 1991-ben töltöttem be a 33-at, pont amikor apám meghalt, 61 évesen. Autószalonok és peep show-k nyíltak, az elvtársak eltűntek, majd a privatizálás után gazdag üzletemberként tértek vissza. A város csatatérré változott, ukrán, orosz és albán bűnözők csaptak össze egymással, és a helyiekkel. Miközben hazamentek az orosz katonák, megérkezett a Viszkis rabló. Pont mint a nyugati filmekben, amiket régen láttunk a mozikban, lövöldöztek, robbantottak, közben a tévében Doszpot Péter olyan sztár lett, mint Kojak, vagy Derrick. Az emberek tömegesen vesztették el a munkájukat, a KMK helyett jött a munkanélküliség, hatalmas bálnamercivel járó gengszterek, és hajléktalanok grasszáltak az utcákon, az emberélet nem sokat ért. De ehettünk McDonaldsban, vehettünk rádiótelefont, vehettünk bármit, már ha volt rá pénzünk. Az én munkahelyemet is privatizálták, maszek lettem, úgynevezett kényszervállalkozó. Miközben dolgoztam, letettem a mester vizsgát, és építkeztem vidéken, nem nevezném unalmasnak azt az időszakot. 

Az második évezred egész jól indult, lassacskán megtalálta mindenki a helyét ebben az új világban, az otthonokba pedig beköltözött az internet csodája. Közben elmúltam 40, a tíz év alatt hozzászoktam, hogy most már mindenkinek van telefonja, sőt a zsebében is csörög egy, a napi politika meg betolakodott a családokba. Évtizedes barátságok, rokoni kapcsolatok mentek tönkre a pártok egymásra mutogatása miatt. Régen besúgták a másként gondolkodókat, most megverték vagy leköpték őket. Az emberek egymásnak estek, 2006-ban már igazi háború dúlt a pesti utcákon. A rendőrök ütötték, lőtték akit értek, mindezt egyenes adásban nézhettük, a Barátok közt és Szerencsekerék között. Fizettük a vizitdíjakat, miközben kórházakat csuktak be az orrunk előtt, majd ezekre még jött a 2008-as gazdasági válság, családok váltak földönfutóvá, az évtized végére már csak azt vártam, legyen végre vége. 

Azután vége lett, és eljött az új kormány ideje, mert úgy okoskodtam, a régi helyett bármi jön, csak jobb lehet. Persze ők is azt mondták baj van, kell a pénz, államosították a magánnyugdíj pénztárakat, és bevezették a világ legmagasabb áfáját. Közben már az 50-es éveimet tapostam, de szerencsére volt munkám, némi kitérővel, de visszatért az egészségem, igazából amolyan nyugalmas idő jött. Persze politikai fröcsögés, egymásra mutogatás folyt még a csapból is, mégis azt mondom, a 10-es évek békében teltek. Szinte boldogan csúsztam át a 60-as éveimbe, mikor is jött a covid 19. 

Most mind meghalunk? Kamu az egész? Lesz elég wc papír? A vírustól való félelem, vagy annak tagadása, mindenkit ellenséggé tett, aki máshogy gondolkodott. Egész iparágak mentek tönkre, a vendéglátásnak befellegzett. 2020-ban az utóbbi évtized legszebb tavasza jött, aki csak tehette kerítést festett, fát metszett, minden sajátkezű munka el lett végezve a ház körül. Müller Cecília és Győrfi Pál családtaggá vált, naponta ők mondták meg mit tehetünk, vagy mit nem. 21-ben az oltás vitt mindent, persze ebből is késhegyre menő viták keletkeztek, Szputnyik vagy Pfizer? Sorba álltam, beoltottak, de nem gondolom, hogy ettől különb ember lettem. Újra kettészakadt a társadalom, oltottak vs oltatlanok, a média 24 órában ezt öntötte ránk. Víruskutatók a vírustagadók ellen, most légy okos Domonkos. 

2022-ben már úgy tűnt, túlvagyunk rajta, jöhet a békeidő. Mindenki erre vágyott, akármit is próbált a média letolni a torkunkon. De nem, februárban elkezdődött az orosz-ukrán háború, és ez megint kettéosztotta a társadalmat. Jöttek az Uniós szankciók, az égbe szökő energia árak, a napelem mizéria, újabb válság, infláció, én meg közben nyugdíjas lettem.

Atya ég, hogy elszaladt az élet, 2023-ban betöltöttem a 65-öt. Sorba álltam a Fiumei úton, beadtam a papírokat, számításaik szerint, 50 évet és 189 napot húztam le melóval. Jó lenne kicsit megpihenni, de nyugalmat és békét nem hozott a nyugdíjas kor, tovább dolgozom, a világ pedig tovább forrong. Brüsszel, Ukrajna, Palesztin-Izraeli háború, Jemeni kalózok, Tajvan-Kína konfliktus, ki lesz Amerikai elnöke, tüntető traktorosok egész Európában, lemondó magyar köztársasági elnök, egyetlen nap sincs, amit a politika ne hatna át.

Most, 2024 elején, 66 évesen én is azt mondom mint a többi öreg, csak egészség legyen. Ja, és béke. Az egészségemért sokat tehetek, a békéért szinte semmit, maximum írok egy ilyen posztot. Az első 33 év békében és viszonylagos nyugalomban telt, a második 33 már kevésbé. Ami pedig most következik, azt meg se merem tippelni.

Hobó örök érvényű soraival búcsúzom:

Nem győztem soha, most sem nyerek,
Nem tudok ölni, de nem is merek,
Járom az erdőt, vadakra lesek,
Csak hajtó vagyok - Ne lőjetek!