1995 tavaszán új fejezetet nyitottam az életemben, maszek lettem. Illetve akkor már nem is maszeknak, vagy kisiparosnak hívtak, hanem vállalkozónak. (Éppen úgy, ahogy a 90-es évek sztár rendőre, Doszpot Péter nevezte a gengsztereket a tévében.) Akkor nyitottam, mikor Pesten a legtöbb üzlet tulajdonos védelmi pénzt fizetett, a bálnamercivel vagy Jeep Cherokee-val járó csibészeknek. A lehúzott ablakú, hatalmas kocsikból Gangsta Zoole, "Bumm a fejbe haver", vagy a "Ki a fasza gyerek" számai bömböltek kifelé. A 90-es évek második felében nagyon ajánlott volt életbiztosítást kötni, én is megtettem. 

A Pesti nagy szerviz, és a vidéki kis műhely között óriási különbségek voltak, az élet itt békésebb mederben csordogált. Szerencsére a rosszfiúkat az olasz verdák hidegen hagyták, és mivel én kikiáltottam magam Alfa-Fiat-Lancia szervízzé, nem sok dolgom akadt velük. Nem létezett még internet, igyekeztem minél több nyomtatott formátumban megjelenni, hirdettem a sárga könyvben (Yellow Pages), a helyi Kisokosban, szórólapot tettem parkoló autókra, és a szakosodott autósboltok pultjaira. A Béke és Lehel úti Fiat-Alfa alkatrész üzletekben naponta akár többször is megfordultam, akkoriban még nem szállított ki senki. Rengeteg idő ment el alkatrész beszerzésre, tehát megbízható olasz autó kellett olcsón, még akkor is, ha butaság egy mondatba leírni a "megbízható", az "olcsó", és az "olasz autó" szavakat. 

Ahogy híre ment a műhelynek, rengeteg Alfa jött.

Nagy hiány volt szakképzett Alfa szerelőből, én sem voltam az. Az első segédemmel Zolikával, igyekeztünk mindent megoldani, járattuk az agyunkat rendesen, mert amit senki nem mondott el, arra rá kellett jönnünk magunktól. Információt csak kérdezés útján tudtunk szerezni, de a legtöbben "ültek" a tudásukon. Most meg, csak beírom a google keresőbe amire kíváncsi vagyok, és máris látom a megfejtést, gondolkozni se kell.

Az előző részben mutatott 128-as Fiat hosszabb ideig megmaradt, talán egy évig is. Végül egy ügyfél vette meg átmeneti autónak, de úgy megszerette, hogy sokáig használta. Amikor autó nélkül maradtam, osztoztunk a feleségem kocsiján, ami álltalában kisebb, öregebb, és olcsóbb volt mint az enyém. Vagy kispolszkival, vagy Fiat 127-esel járt, a huszonheteseket nagyon szerette. Az első -egy fekete 1.3 Sport- igazán a szívéhez nőtt, azt én spéciztem fel neki, csak mikor jött az ács, el kellett adni.

Ezt a kis ékszert a budaörsin adtam el, talán ha fél órát lehettem kint.

Ment az építkezés, és az egyik kőműves srác szólt, hogy apjának van egy homokszínű, 2.0-es Fiat 131 Supermirafiorija, vállalnám-e a vizsgáztatást. Faternak olyan "velem ne szórakozz" stílusa volt, de mikor átnéztük az autót, annyi hibát találtam, hogy inkább otthagyta. A motor forralta a vizet, a kormány nem szervózott, és a fék is a végét járta, hogy csak a fontosabbakat említsem. Viszont mivel olaszból származott, a bódén alig volt rozsda, kerek 100 ezerben megegyeztünk, és újra Belmondo verdám lett.

A saját műhely nagyon családias, szinte olaszos életformát hozott, az építkezés miatt pedig, gyakorlatilag éjjel nappal, szombat vasárnap ott voltam. A Mágus nevet egy fiatal srác ragasztotta rám, aki már a fél országot bejárta a rángatózó Fiat Uno Turbo kocsijával, de egy szombat délelőtt nekem sikerült megfejtenem a hibát. Akkor szaladt ki a száján: "hát te egy Mágus vagy!"

Az épülő ház minden anyagi forrást felemésztett, így aztán nem hagyhattam ki egyetlen lehetőséget sem, hogy extra pénzhez jussak. Még a szomszéd sráccal is szövetkeztem, közösen vettünk egy Ford Caprit, kicsit "felturbóztuk", és némi haszonnal adtuk is tovább. A homokszínű 131-est majd egy évig használtam, többek közt ezzel jártam mestervizsga tanfolyamra, Szigetszentmiklósra. 90-ben az MDF kormány eltörölte a vállalkozáshoz a mestervizsga kötelezettséget, könnyítésként, hisz olyan sokan kerültek utcára a rendszerváltáskor. A 94 utáni Horn kormány meg visszahozta, csak én nem tudtam róla, mikor kiváltottam a vállalkozói igazolványt, nem kérték. Az első KPM ellenőr viszont rögtön megmázsált, és kötelezett a mestervizsga megszerzésére, különben bezáratja a műhelyt. Ezt nem akartam, inkább elvégeztem a tanfolyamot és megszereztem a mesterlevelet. Végül ezt a kocsit is egy ügyfél vette meg, ez ilyenkor dupla haszon, mert visszajár szereltetni.

Éppen autó nélkül maradtam, mikor szólt egy barátom, hogy a szomszédja megszabadulna, egy évek óta a Bencúr utcában álló, II. szériás Fiat 127-től. Elmentem megtekinteni, hát pocsékul nézett ki, leeresztett kerekek, madárszar, falevél, és négy évnyi por ült a kék kisautón, de szerencsére nem volt porrá rohadva. Húszezer forintban egyeztünk meg, ha be tudom indítani. Vittem egy kanna benzint, egy feltöltött akkumlátort, egy pumpát, pár szerszámot, és nekiláttam. Ellenőriztem az olajat, a hűtőfolyadékot, beöntöttem a benzint, kicsit kapott a karburátor is, és indítottam. Az eredmény engem is meglepett, pár fordulat után felberregett a motor, az eladók az ablakból tapsoltak. 

Ez netes kép, de ugyanilyen volt az enyém is.

Természetesen arról szó sem lehetett, hogy trélerrel vitessem haza, az sok pénzt vitt volna el. Így aztán este visszamentem érte, és a sötétség leple alatt gurultam ki Dunakeszire. Mázlimra nem találkoztam rendőrökkel, de az az igazság, hogy akkoriban olyan magas volt a bűnözési ráta, hogy az autósokat -ha nem követtek el semmit- kevésbé vegzálták a zsaruk. Másnap, miután lemostam, aknára állva felmértem a károkat, de némi alvázvédő segített a kasznin, és egy alapos motor és fék szerviz után mehetett is vizsgára, nagyon jó vétel volt az 1050-es motorral szerelt kék 127-es. A három ajtó miatt remek teherhordó lett, elképesztő mennyiségű építőanyagot fuvaroztam vele. Annyira megbízható, univerzális kis kocsi volt, hogy az egyik kőműves le is csapott rá, fizetségként ezt kérte.

A következő kocsit megint a sors dobta elém, statikus tervezőnk -idősebb úr-, egy kék, 2000-es 131-esel járt ki az építkezésre ellenőrizni. Egyik alkalommal nekem szegezte a kérdést, nem akarom-e megvenni, ő már cikinek érzi ezt az öreg kocsit, amin mindig elromlik valami. Olyan árat mondott, hogy alkudni se kellett, megvettem. Mivel tél jött, az építkezés leállt, így volt pénz és idő alaposan rendbe tenni. Komolyabb hibákat nem találtam, egész télen élvezte a család a nagy Fiat luxusát. Tavasszal egy ügyfelem vette meg, én pedig az árából a nyílászárókat. Rövid időre egy barna 127-es Fiat tulaja lettem, azt egy asztalostól vettem, a különlegessége az volt, hogy minden eltörő műanyag bizbaszt fából gyártott újra. Ablaktekerők, kapcsolók, sok apróság. Sajnos ezekről nem maradt kép, olyan gyorsan pörögtek a kocsik. De talán azért nem örökítettem meg őket, mert már nagyon vágytam egy Alfa Romeo-ra. Minél többet javítottam, annál jobban belezúgtam, az álmom a GTV, vagy egy Alfa 75 volt.

Álom ügyfélautó. Svájcból frissen behozott Alfa Romeo GTV 6, szakadt vezérműszíj hibával. A hátsó rendszáma a mai napig megvan.

Az építkezés utolsó évét egy kölcsön Zastavával és egy kispolszkival csináltuk végig, nem szerettem őket. Mikor végre elvonult a mindenféle építőbrigád, "kész" lett a ház, beköltöztünk. Ugyan konyhabútor kellett volna nagyon, a kert és a kerítés is balkáni képet mutatott, de nem érdekelt, most én jövök, Alfát akartam mindenképpen! A beköltözés azt jelentette, hogy a régi lakásunkból kiköltöztünk, és végre megkaptuk az utolsó részletet a vevőnktől.

A fekete Alfa 75 2.0 Twin Sparkot hajtáslánc hibával hozták a műhelybe, a váltó kettes szinkronja, a komplett kuplung, és az összes hardy tárcsa cserére szorult. Mikor az ügyfél meglátta az árajánlatot, megkérdezte nem akarom-e megvenni a kocsit. Ő már egy új 164-est hajtott, nem akaródzott ilyen sokat költeni, az egyébként remek állapotú kocsira. Hogyne akartam volna, álomautó, főleg egy Alfa szerelőnek. Nem adta gombokért, de annyira akartam, annyira tetszett, hogy nem alkudoztam sokat, megvettem. Az 1997-es év végére, egy igazi bitang, érces hangú, hátul kaparó Alfám lett.

 Hosszú évekig az utolsó hátsókerék hajtású Alfa Romeo maradt.

Nagyon szerettem a 75-öst, mindent tudott, amire vágytam. Ahogy kész lett, rögtön megjártuk vele Drezdát, pár hónap alatt rengeteget mentem, egyszerűen élveztem vezetni. De az ember gyarló, akkor már egy háromezres V6-os 75 America-ra vágytam, minden hetvenötösök csúcsára. Nem kínáltak sokat belőle, de azért lehetett néha találni. Aki olyat árult, az nem számított be kisebbet, tehát a Twin Spark piacra ment, ki kellett venni belőle a pénzt. Nem okozott gondot az eladása, pedig az Alfa akkor is, és most is igazi rétegmodell, ilyet "véletlenül" nem vesz senki, csak rajongók. Mivel az enyém fekete, és patika állapotú volt, talán a második Budaörsi piacnapon elvitték.

Az America nehezebb dió lett mint gondoltam, akkor pont nem kínált senki olyat. Végre felbukkant egy, le is csaptam rá, és szerencsére az eladó hajlandónak mutatkozott kihozni a műhelybe. Aknára állva rögtön elment a kedvem a vételtől, kettőből hegesztették össze a kasznit, ráadásul szarul, négy nyomon gurult az autó. Ezt az eladó sem tudta, ő is csak az aknából nézve szembesült vele, mekkora hulladékot árul. Mindig meg kell nézetni az autót vétel előtt!!! Nem sikerült 3000-es 75-öst vennem, azóta se, de egy 2500-as Milano összejött a kétezres évek elején.

Különleges autók is rám találtak. Alfa Romeo Montreal.

A sors egy másik gyors autót gurított elém, egy helyi vagány Fiat Croma Turbo ie kocsiján meghalt a turbó. Nekem szegezte a kérdést: "mennyit adsz így érte?". Mivel a srácnak igen nagy ereje, és elég rossz híre volt, nem lehetett túl keveset mondani. Végül inkább vele mondattam egy számot, és azt kerekítettem lefelé, megállapodtunk. 

A kétliteres Croma Turbo igazi fenevadnak számított, a felújított turbóval ment mint az ördög. Nagy, kényelmes, és gyors autóm lett, teljesen belezúgtam a típusba. De sokáig ezt se élvezhettem, egy ügyfél nemsokára kivásárolt belőle. 

Közben szintén ügyféltől, vásároltam egy Alfa 145 boxert. A szinte új állapotú kocsival, a fia felugratott egy járdaszigetre, összetörte az alját. Bölcsőt és első futóművet kellett cserélni, és gyakorlatilag még az emelőn állva megvette egy másik ügyfél. A gyönyörű fekete Alfával, a próbakörön kívül egy centit se mentem, azonnal vitték ahogy elkészült. Egyre ritkábban mentem autópiacra, és egyre gyakoribb lett a műhelybeli üzletkötés.

A következő autó újra egy Croma lett, 2000-es szívó benzin motorral. Hirdetés útján találtam, garázsból, patent állapotban. A 117 lóerő nem emelte meg a pulzusomat, viszont egy nagy kényelmes hintóval jártam, a többi közlekedő ezt respektálta. Ebből a kocsiból szálltam ki megnézni a napfogyatkozást, 1999 augusztus 11.-én a Szentmihályi úton. Beszerző körúton jártam éppen, mikor két percre megállt az élet. Mint a filmekben. Mindenki kiszállt az autójából, akinek volt feltette a spéci szemüveget, és bámultunk felfelé. Elképesztő csoda tanúi voltunk.

Akkor még nagyon jasszkari volt az a felni.

A Cromával megjártuk Horvátországot, és vele gurultam át az új évezredbe, KÉTEZERBE. 2000-től a seftelés alábbhagyott, ritkábban cseréltem autót, valahogy megállapodtam. Ráadásul újabb olasz márka lett az első számú kedvenc, a Lancia. De ez már egy másik évtized, egy másik történet...