Emlékeim tárháza olyan, mint a raktár Az elveszett frigyláda fosztogatói című film végén. Sokáig porosodnak ott a történetek, de most leesett egy régi, fényképekkel teli doboz. A megsárgult képeken az látszik, hogy 1989-ben tétre menő, igazi versenyt futottam a Ringen.

Az internet előtt, vagy újságban olvastad, vagy a tévében-rádióban hallottad a híreket. Ami ott nem jelent meg, az pedig szóbeszédként terjedt. Én a melóban kaptam a "fülest" , hogy lesz egy kispolszki verseny a ringen, aminek a  fődíja, egy vadonat új 126-os, akkori áron kb 150 000 forint értékben. A versenyt két kamion futam közé illesztették, amolyan hézagpótlóként.

Sanyi úgy néz végig a soron, mint egy tábornok díszszemle előtt.

Öv becsatolva, sisak fent, jöhet az időmérő.

Egy ügyfél hozta a hírt a szervízbe, hárman jelentkeztünk, én a feleségem 82-es évjáratú autójával. Az időmérő futamot pár nappal a verseny előtt tartották, az ott elért helyezés alapján adták a rajtszámokat, én a 29-est kaptam. Egy felvezető, három mért, és egy levezető körből állt az időmérő.  A két kollégám kiesett, egyikük autóján a kipufogó nem felelt meg, a másik időn kívül teljesített, így egyedül képviseltem a Klapka utcai műhelyt. Könnyítésként kivettem a pótkereket, az emelőt, és a szerszámkészletet, a versenynap előtt csináltam friss olajcserét és motorrevíziót a kocsin, valamint megtankoltam 98-as Extra benzinnel. A guminyomást beállítottam, a bordamélység megfelelt még a gyári Stomil gumin, viszont a szerkezete már elgyengült, mint később kiderült. Bukósisak használata kötelező volt, azt kértem kölcsön, ezen kívül érvényes jogsi és forgalmi kellett még az induláshoz. 

Az én versenyautóm a 7-es időmérő számot kapta.

Hideg, barátságtalan reggelre ébredtem a verseny napján. Nyolc órára kellett megérkezni a Hungaroringre, újabb gépátvétel, szondáztatás, majd megkaptuk a startszámunkat, és egy hatalmas MINOLTA (vagy Konica?) matricát, amit kötelező volt felragasztani a tetőre. Ennek nem örültem, de vagy ragasztok, vagy nem indulhatok, tehát ragasztottam. Kaptak új X-et a fényszórók, leparkoltuk a kocsikat, és szabadok lettünk 11-ig, amikor a mi versenyünk kezdődött. Némelyik versenyző még utolsó simításokat végzett a "versenyautóján", én is ellenőriztem mindent, majd lődörögtem a kamionok között, és izgalmamban elszívtam vagy fél doboz cigit.

Egy igazi MACK. Leakasztotta a pótot, és indult a versenyen.

A kamionverseny a pálya széléről nézve -és főleg hallgatva-, brutális élmény. Ahogy ezek a sok tonnás monstrumok kergetőznek körbe körbe, lökdösődve, kipördülve, gumit csikorgatva, füstöt eregetve, az igazán látványos. A célegyenesben, ahol mindenki tövig nyomta a gázpedált, olyan füst gomolygott, hogy rendesen megkönnyeztetett. A végén pedig a fékek füstöltek, amikor az első jobbosba kellett befordulniuk, jó páran ki is eresztették a kocsit a bukótérbe. A versenyt egyébként a Hungarocamion színeiben, Krasznai János nyerte egy Mercedessel.

Itt már teljes harci díszben a "versenyautó".

Ugyanúgy startoltunk, mint a nagyok, a boxutcából kijőve mentünk egy kört, majd felsorakoztunk a rajtrácsra. Két fiatal kollégám kijött szurkolni, a képeket is ők készítették. Figyeltük a lámpákat odafent, bőgettük a motorokat, és mikor az utolsó is elaludt, rászabadítottunk az aszfaltra kb 1000 lóerőt. Csak itt ez a szám az 50 autóé, míg a kamionoknál talán fejenként lehetett ennyi. Igyekeztem nem összetörni anya autóját az első helyezkedésnél, akkor azért kaptam volna a pofámra. Egy-két autó úgy gyorsult el mellettem, hogy ha azok széria motorral mentek, megeszem a kalapom. Én is előztem párat, majd harmadik teligázzal érkeztem a kanyar elé, úgy 110-el. Visszadugtam 2-be, rámarkoltam a kormányra, és becsűrtem jobbra. A manőver jól sikerült, csak valami furcsa kóválygás költözött a kocsiba. Azt hittem defekt, úgyhogy nagyon figyeltem, nehogy felboruljon a kocsi, de nem, mentem előre, csak megváltozott a futása. Amíg én a kocsi viselkedésére figyeltem, megelőztek legalább négyen. A francba... 

A start pillanata, a tribünön tombol a közönség. Ja nem...

A balos kanyarokban jól fordult a kisautó, de a jobbosokban csikorgott-farolt a hátulja, a Ring pedig jobbra megy. Mivel nem akartam kiállni, hát nyomtam mint a bolond, és igyekeztem korrigálni. Valakinek előttem lerepült a jobb hátsó kereke, de nem borult fel, egyel előrébb kerültem. Az első kör végén a célegyenesben legalább két helyet javítottam, egészen 125-ig gyorsultam fel. A hátsó részben egy autó felborult, újabb előrelépés. A harmadik kör táján jött az az érzés, hogy minden mindegy, "vért akarok inni", már nem érdekelt mi lesz a kocsival, gyakorlatilag határon autóztam, csak akkor nem tudtam ezt. A kispolszkiban nem volt se fordulatszámmérő, se "tiltás", ezért aztán fülelni kellett, nehogy szétrobbanjon a motor. A verseny további részében igyekeztem előrébb kerülni, de nem volt több a kocsiban, az utolsó körben már csak a megszerzett pozíciómat őriztem.

Fordulok a célegyenesre, kettő padlógázzal. Vannak előttem is meg mögöttem is bőven.

Ha emlékeim nem csalnak, hat kör után intettek le a kockás zászlóval. Lassítottam, lehúztam az ablakot, és integettem a közönségnek a levezető körben, senki nem intett vissza. Lassú menetben még rosszabbul viselkedett a kocsi, gyakorlatilag riszálta a fenekét. A boxutca mögé tereltek minket, az első három autót elkülönítették, a többiek mehettek a dolgukra. Leparkoltam hátul, és kiszálltam a kocsiból. Majdnem elestem, úgy remegett a lábam, ezt vezetés közben nem is érzékeltem. Rágyújtottam, és próbáltam feldolgozni az élményt, óriási adrenalin bombát robbantottam. Versenyeztem a Hungaroringen, ugyanott ahol Senna és Prost csapott már össze, ahol Ferrarik és McLarenek csatáztak, és ahol néhány héttel később Nigel Mansell történelmet írt. Elképesztő.

Előkerültek a srácok is, kezembe nyomták a fényképezőgépet, és leléptek. Körbejártam a kocsit, főleg a gumikat néztem. Szemre nem láttam semmit, kinyitottam a motorteret, olajszint rendben, a vezérműlánc viszont megszólalt, meg az olaj kezdett el szivárogni a szelepfedél alól. Így is jól bírta a strapát a kisautó, tulajdonképpen semmi más nem döglött be, pedig ez nem egy normál nap volt az életében, meghajtottam rendesen. 

Miután összeszedtem magam, elsétáltam a pódiumhoz, ahol éppen a díjátadó procedúra zajlott. A homokszínű fődíjat, egy számomra ismeretlen arc nyerte, a második és a harmadik helyezett nem tudom mit kapott, nem is érdekelt. Utólag már nevetek rajta, de akkor szar érzés volt 25.-nek látni a nevemet az eredményjelző táblán, jobbat vártam magamtól. Persze ebbe az eredménybe beleszólt a gumi probléma, meg a sok, nálam valószínűleg jóval tehetségesebb versenyző is. 

Haza riszáltam magam Rákospalotára, otthon megemeltem a kocsit, és kiderült a turpisság. Szálszakadása lett a bal hátsó guminak, olyan nyolcas volt benne, hogy rajzolni sem tudnák szebbet. Feltettem a pótkereket, letéptem a matricákat, és újra "anya autó" lett belőle, a verseny már csak egy jó (vagy rossz) emlék maradt a kisautó számára.

Ki hinné, hogy ez versenyautó?? 

Valószínűleg nem írták fel a nevem a Hungaroring almanachjába, és a versenyre sem emlékszik már senki, csak a résztvevők, nekem mégis örök emlék marad, hiszen élesben versenyeztem azon a pályán, ahol a legnagyobb nevek is. Jó lenne tudni, mi lett a nyeremény autóval, ha esetleg valakinek van infója, írja már meg kommentben.

Selejtező az üres lelátók előtt. Rettentő hideg volt.

Az infrastruktúra még nagyon hiányos. Egyenként engedtek fel a pályára.

Időmérő. Padlógázzal a célvonalon.

Itt már "vérre" megy a játék.

Néhány héttel később Ők álltak a dobogón.

Mindenkit hazavárnak, sziasztok: a Mágus.