Az első autóm egy Moszkvics 407-es, amit 1977 decemberében vettem, 2000 forintért. Ennyi pénzért a 70-es évek végén is csak szart lehetett kapni, de mégiscsak egy AUTO volt, belépő a "gazdagok" világába, mert akinek kocsija volt, az már számított "valakinek". A három hét alatt, amíg használtam, folyamatosan javítottam, és az első karambolt is vele éltem át, de a Moszkviccsal feltartóztathatatlanul belemerültem az autós világba. A filmes szlogent a magamévá tettem: "Kell egy kocsi."

 Abban az időben decembereben leesett a hó, és február közepéig meg is maradt.

1976 telén megszereztem a B kategóriás jogsit, személyesen mentem érte a Hungária körúti "rendőrpalotába", nem vártam meg amíg a postás kihozza. Akkor még a saját kocsi csak távoli álomnak tűnt, viszont a fusiban otthon javított autókat végre legálisan vezethettem. Télen-nyáron motorral közlekedtem, csak akkor szálltam buszra vagy villamosra, ha nagyon nagy hó esett. Nem volt ez elviselhetetlen, de azért egy fűtött kocsiból kinézve szebbnek látszott a téli világ. Tehát kellett egy kocsi. Használt autót vagy kéz alatt, vagy az Angyalföldi Röppentyű utcai használtató telepen, közismert nevén "Röpi", tudott venni az autóra vágyó polgár. A hétvégente működő Dobi István úti nagy parkolóban kialakított autópiacon lehetett még próbálkozni, ha valaki tényleg elég bátor volt, mert ami a "Dobin" nem történt meg, az nem is létezik.

Ősztől tavaszig a sárban kellett tapicskolni a Röpin, tavasztól őszig meg porban.

Az olcsón eladó Moszkvicsot (becenevén "Moszkító") egy kollégám súgta meg, a vidéki rokonsága vett egy Nagypolszkit, a régi jószág eladó sorba került. A kolléga szerint csúnya öreg és rohadt, viszont volt még érvényes vizsgája, beindult, ment, és ami a legfontosabb, belefért a keretembe. Privát telefonok nemlévén, munkahelyről telefonáltunk munkahelyre, megkaptam a Balatonfüredi (!!!) címet, és megbeszéltünk egy vasárnapi találkozót. 

Szakadt a hó mikor indultam, egy normális ember nem vágott volna neki a Balatonnak ilyen időben még autóval se, motorral meg főleg nem. De 19 évesen, az első AUTÓ megvételét nem lehetett elhalasztani, várt egy másik világ, a négy kerék világa. A navigáció papír alapon ment (térkép), az M7-es nem jelentett kihívást, csak a Fehérvár környéki ÁFOR kúton álltam meg tankolni, meg újságokat venni. Na nem olvasni akartam, a ruhámba tömködtem be, hiszen addigra már teljesen átfagytam. Egy a hasamra, egy a mellkasra, egyet pedig széttépve a két combom fölé gyűrtem be, rengeteget segített. Több órányi csúszkálás után, épségben leértem Füredre, és azt eldöntöttem, bármilyen a kocsi, biztosan megveszem, mert nem akartam visszafelé is motoron fagyoskodni.  Balatonfüred utcáit nem ismertem, úgy képzeltem hogy megkérdezem a járókelőket a címről, csak arra nem gondoltam, hogy egy üdülő városban senki sem jár az utcán télen. Vasárnap lévén a boltok mind zárva voltak, végül egy autóst állítottam meg, a sofőr szerencsére tudott segíteni, elmagyarázta az utat.

Ha nem is ez, de egy nagyon hasonló rozsdaboglya várt rám.

Az eladó mikor meglátott, majdnem elájult, azt sejtette, hogy épp eszű ember nem veszi meg a kocsiját, de azt, hogy motorral jön valaki érte a hóviharban, na azt még ő sem gondolta. Belémdiktált egy nagy bögre teát, majd miután kezdtem felolvadni, rátértünk az üzletre. A CI rendszámú kocsi beindult, és működött a fűtése. Egy ruszki autóba erős fűtést terveztek, hiszen ott a hideget máshogy mérik mint nálunk. Ugyan szökött a meleg a lyukakon, az eladó ezt régi Tükör újságok betömködésével próbálta csökkenteni. Ahogy mondta, "a Népszava nem sokat ér". A legnagyobb rés az utas lábrészénél tátongott, ott rendesen verte be a latyakot a kerék. Az ablaktörlő sem működött a jobb oldalon, a bal oldali szerencsére igen. Az ülés kárpitok mind szétmállottak már, azt pokróccal takarta le. A festék tenyérnyi darabokban hiányzott, a krómozott alkatrészeket rozsda borította, viszont a gumik szép fényesre koptak. Minden normális ember elfutott volna, de mint mondtam működött a motor és a fűtés, engem akkor más nem érdekelt, AUTÓM lesz!

A gazda, egy harminc körüli tag, figyelmeztetett, ha megveszem nem vihetem vissza, bármi történik is. Én csak bólogattam, megírtuk az adásvételi szerződést, és kiperkáltam a kétezret, jól átázott százasokban. Mivel a tankja ürest jelzett, visszakaptam 50 forintot benzinre, az akkor nagyjából 15 litert jelentett, pont elég hazáig. A motoromat betoltuk a fészerbe, és megbeszéltük, egy hét múlva megyek érte. Lejattoltunk, és elindultam hazafelé.

Szerencsére az első kútig kitartott a benzin, és szerencsére nyitva is volt. A tanksapkát a hátsó rendszám alá rejtették a mérnökök, a kút kezelője tudta ezt. Büszkén lobogtattam az ötvenest, majd a végén egy kétforintost pottyantottam a tenyerébe, az autós ember legyen gavallér. A 71-es, majd a 70-es úton jöttem haza, úgy okoskodtam, ha lerobbanok, legalább valami faluban történjen, ne a sztrádán. A havazás enyhült, néha megálltam, kézzel lesöpörtem a havat a szélvédő jobb oldaláról, majd visszabújva a meleg fülkébe, élveztem az utazást. A 407-es ablaktörlője egyébként érdekes szerkezet, ami a motorról kapott meghajtást egy spirálon át. Alapjáraton lassan mocorgott, magas fordulaton pedig csapkodott a szélvédőn a lapát. A sebességváltó három fokozatát a kormány alatti rúddal és a betonkemény kuplunggal lehetett működtetni, kellet hozzá fizikai erő, de hát ki a legény a gáton, ha nem én?

Ez egy patika állapotú autó, mentett kép. A kormány alatti izé a duda, amit ki tudja miért "harmatkéznek" hívnak. A kis pöcök fent középen az indexkapcsoló, jobbra lent van az "esernyő" kézifék kar. Az enyémből hiányzott a rádió. A kis műszereken a következő feliratok álltak, cirill betűvel: benzin, voda, maszlo, volt. A bal oldali fényes kar a motorháznyitó, sokat kellett használni.

A szerencsés megérkezés után, első dolgom volt az ablaktörlő, valamint az útközben a padlóig nyomható fék javítása. A Jász utcában, a Gyursánszky autósboltban mindent lehetett kapni a Moszkvicshoz, még akkori mércével is fillérekért. A főfékhengert a padló alá szerelték, klassz buli volt a hóban fetrengve ki és beszerelni, de az új karmantyúkkal jó lett. Az ablaktörlőhöz alkatrész se kellett, csak szétesett valamelyik összekötő  mechanika. Ez elégnek bizonyult a visszaútra, plusz friss újságokat és egy adag kartonpapírt kapott a jobb egy, majd két barátommal nekivágtunk Fürednek, Ők hozták felváltva haza az MZ-t. Aznap friss hó esett, féltem, nehogy elessen valaki a motorral, az egyikük -Dezső- már igen, viszont Gabi még sosem motorozott hóban. Nagyon lassan ugyan, de sikerült baleset nélkül megjárni az utat, este már otthon aludt a motorom.

Rákövetkező héten az esztétikának jutott főszerep, a nagybátyámmal lefestettük a kocsit. Feri bácsi szobafestő lévén, hozott két nagy és egy kisebb ecsetet, meg egy kanna zöld festéket, ilyet tudott ingyen "szerezni". A tetőre már nem jutott belőle, de ebből a típusból gyárilag is létezett kétszínű, tehát nem okozott problémát, manapság feláras a bicolor fényezés. Szép ugyan nem lett, de mindenképpen jót tett a rozsdának a vastagon rákent olajfesték. A zord időjárásban nem akart száradni a zománc, mikor másnap elmentem tankolni, a kutas rátenyerelt a csomagtartóra amíg csorgott a nafta, no a tenyérlenyomata ott maradt örökre. Miután valamennyire megszáradt a festés, jöhetett a "matrica tuning", vagyis mindent amihez sikerült hozzájutni, felragasztottam a kocsira. Se szebb, se gyorsabb nem lett tőle, esetleg egyedibb.  

Az autós életformának volt egy pozitív és egy negatív hozadéka is. A pozitív a csajozás. Egy 19-20 éves srácnak semmi más nem jár az eszében, mint a csajok és a szex. Az autó megkönnyítette az ismerkedést, én is több-kevesebb sikerrel próbáltam felcsípni lányokat a Moszkítóval. A negatív oldal, az ingyen fuvar. A "Kár a benzinért" című filmben Pécsi Sándor alakította azt a karaktert, akinek mindig fuvarozni kellett a szomszédokat, hiszen neki volt kocsija. Ez nekem is kijutott, csak én szívesen fuvaroztam bárkit, mert addig is vezethettem.

Egy lucskos szombat este -éppen "portyán" voltam- megyek a "Népközön" (Népköztársaság, ma Andrássy út), mikor is a "Nov7" téren (Oktogon) valaki átszaladt a tiloson az Abbázia felé. Az első kocsi -egy Trabant- sikeresen megállt, nem csapta el a szabálytalankodó gyalogost. A mögötte jövő piros 1500-as Lada, a szervó fékjével simán stoppolt. Én voltam a harmadik a sorban, a szemem jó, a reflexeim gyorsak, tehát azonnal beleugrottam a fékbe én is. Csakhogy a Moszkító fékpedálja padlóig esett be a hirtelen nyomástól. Ez volt az a pillanat, amikor egy másodperc alatt lepereg az életed, a beeső fékpedál, és a fémek csattanása között. Nem mentem gyorsan, de egy 30-40-el guruló batár, nagyot üt. A Lada hátuljába csapódtam, majd beletoltam az előtte álló Trabantba, tehát a szép autó eleje-hátulja összetört.

A Ladából egy hatalmas, nagydarab pali ugrott ki üvöltve. Kirántotta az ajtómat, nem sokon múlt hogy megüssön. Én rettentően megijedtem, ami biztosan látszott is rajtam, valószínűleg az mentett a veréstől. Kirángatott a kocsiból, hogy nézzem meg mit csináltam a kocsijával. Hát, nem volt szép látvány. Fiatal autó lehetett, az egész család benne ült, majd ők is kiszálltak, és szintén elkezdtek szapulni. A Trabantos nem csinált fesztivált az elgörbült lökhárítóból, még azt is megkérdezte jól vagyok-e? Perceken belül megérkezett a yard, portyázó kíberek lehettek, hiszen senki sem hívta őket. Megszondáztattak, elismertem a felelőségemet, majd úgy osztottam a betétlapot, mint más a névjegyét.

Számomra itt véget ért a Moszkvicsos lét, eladtam így.

Miután megtörtént a helyszínelés, mindenki lábon távozott, én leállítottam a betört lámpájú kocsit a Jókai téren, és másnap, világosban csorogtam haza, az esernyőnyelű kézifék használatával, lassan, szinte alapjáraton. Autómentő szóba se jöhetett, az biztosan elvitt volna pár százast a kasszából, erre nem futotta. A hibát a főfékhenger karmantyúi okozták, a hirtelen erős taposást nem bírták ki. Kicseréltem őket még egyszer, majd működő fékkel eladtam egy karosszériás srácnak egy ezresért, az "enyhén" sérült kocsit. Van aki megsiratja az első autóját, én nem hullattam könnyeket utána, tudtam, a következő majd jobb lesz.

A baleset miatt megbüntettek, mivel "elfelejtettem" átíratni megbüntettek, és akinek eladtam az se íratta át, de tilosban parkolt, azért is megbüntettek. Jó sokba került az első autó azután is, hogy már nem volt az enyém, szerintem ilyen sztorija másnak is van. Teljesen igaz a mondás, nagyon nagy öröm megvenni egy autót, de még nagyobb eladni. Mivel közeledett a tavasz, megtette a motor is, de az agyamba örökre befészkelte magát a kisördög, "kell egy kocsi"! Éjjel nappal fusiztam, minden jattot félretettem, és őszre össze is gyűjtöttem egy nagyobb összeget, amit még a nagymamám kipótolt, és megvettem a második AUTÓT, egy Zastava 750-est a Röpiben, kerek 10 000 forintért. Az autós kalandok folytatódtak, de a "Zaszti" már egy másik történet.

Mindenkit hazavárnak, sziasztok: a Mágus