Semmit nem aludtam azon az éjszakán!!!! Először nem tudtam mi a baj, aztán megfejtettem. Minden 5.-6. lélegzetvétel után jött egy HATALMAS lélegzetvétel!! Azért a 40 évnyi masszív dohányzás megtette a magáét 2700 méteren. Először megijedtem, aztán megszoktam. Zolika szép egyenletesen horkolt, Ő nem dohányzott soha.

7.30-tól lehetett reggelizni, én voltam az első!!! Isteni kávét adott a gép, bevertem vagy hármat mire átvonultam a kajás sorra. Jó kaja volt, egy rossz szavam se lehet rá. Szalonna, szalámi, finom pékárú, narancslé, lágytojás. Belaktunk rendesen, kihordtuk a cuccokat, aztán mentünk fizetni. 65 eurót fizettünk fejenként, de reggelivel, vacsorával, piával komplett, a Stelvion!!!! Szerintem nem rossz ez az ár, hiszen nemcsak megcsináltuk a Stelviot, de ott is laktunk!!!!!

Itt vagyunk!!!

A szállodánk. Felhőben!!!!

Nekivágtunk a túloldalnak lefelé. Nagyságrendekkel jobb minőségű volt az aszfalt, a kanyarok sem voltak annyira visszafordítók, mint felfelé. Persze ez az aszfaltcsík is szűk volt, néhol tök sötét alagutakkal, és a tériszonyom is előjött, de sokkal vállalhatóbb ez az oldal. Megálltunk lőni pár képet, aztán gurultunk tovább.

Ahogy jöttünk lefelé, úgy emelkedett a hőmérséklet is. 5 fokban indultunk, a fotó már 11 fokban készült. Lent Bormioban tankoltunk, és elindultunk a következő hágó, a Passo Tonale felé. Jól is haladtunk, mígnem bele nem csöppentünk egy bicikliverseny miatti lezárásba. Megkérdeztem az útonálló carabinierit, hogy meddig tart ez az őrület, és azt a választ kaptam hogy kb 3-4 óra!! Baszki!!!! Ugyan nem rohantunk, de azért ennyit nem akartunk sorba állni, tehát újraterveztünk.

Vissza kellett menni vagy 30 kilométert, és egy másik útvonalon mentünk tovább. Persze biciklisek itt is voltak (vasárnap minden olasz bringa versenyen van?!?), tele is lett a hócsukám velük. Azért haladtunk, egész érdekes ez a környék. Dél körül megálltunk egy kávéra, aztán tűztünk tovább. Rusztikus csehót választottunk.

Mivel nem találtam rajta márka jelet, kapott egy ajándék matricát. De csak Ural lehetett, jó messzire került otthonról. A hágón úgy mentünk át mint kés a vajon, meg se álltunk a csúcson. A meleg egyre keményebbé vált, bezzeg most nem bántam volna a Bestia meztelenségét. Mikor már szó szerint lefolytam a motorról, tartottunk egy kis sziesztát. Legalább rendet raktam a tanktáskában, meg feltettem a kamerát tölteni. Fél óra után folytattuk utunkat a Garda tó felé, na ott már tényleg olvadozott az aszfalt.

Gyakorlatilag a tóban ettünk, a terasz belógott a víz fölé. Ja pizza isteni volt! A motorok parkolója:

Ebéd közben kérdezem Zolikát mennyi van még mára? Aszongya: kb 50 km, a tó fölötti hegyekbe megyünk, ez az út kicsit rosszabb minőségű mint az eddigiek, de vállalható. Ok, mit nekem a Stelvio után, hajrá. Nos amikor ráfordultunk az útra kicsit gyanús volt, hogy ez nem lesz sétagalopp. Hááát, mikor elhagytuk a házakat, megszűnt a korlát is, meg gyakorlatilag az út is. Vagyis a burkolat. A szakadék szélén, egy egynyomsávos úton, tériszonnyal, csak arra gondoltam, ha ezt túlélem, hogy jövök le itt holnap??? Persze a szart is lehet fokozni, egyszer csak jött szembe egy autó! Ő a sziklafalhoz húzódott, én meg próbáltam nem leesni a szakadékba. De már a következő kanyarban jött a következő, úgy gondoltam itt a vég!!! De az legalább megállt ott ahol volt és megvárt. Persze Zoltánnak sem volt könnyebb a helyzete, de Ö legalább nem tériszonyos! (Zoltán, mert most nem szerettem) Két kanyarral feljebb egy nő vizes palackból locsolta a túlmelegedett fékjeit, tehát most jön a java, gondoltam. Nos a maradék útszakaszt simán beválaszthatnák a világ legveszélyesebb útjai közé. Mint a filmeken, a sziklába vájták az utat, korlát semmi, és persze a burkolt utat is el lehetett felejteni. Összeszorított foggal mentem, és csak az tartott életben, hogy ha felértünk megölhessem Zolikát!!! Persze itt nem álltunk meg fotózni, a kamera félúton lemerült, szóval nincsenek bizonyító fotók. De térképen megtaláltam:

A D jelúton mentünk.

Végül felértünk egy tisztásra ahol meg lehetett állni. Sztender kicsap, de annyira remegett a lábam, hogy inkább ültem még egy kicsit. Zolika nem győzött elnézést kérni, nem ezen az úton kellett volna jönnünk, de mire rájött már késő volt, vagy előre megyünk, vagy leesünk. Talán ezt hívják előremenekülésnek. Már nem akartam kinyírni, de egy cigi az nagyon kellett. Rég esett olyan jól a bagó, mint akkor. Hogyan tovább? Szerencsére volt tovább is út, és az már lefelé vezetett, Prada felé. Ez nagyon megnyugtatott, mert visszafelé legfeljebb gyalog mentem volna vagy helikopterrel!! Slusszpoén: a Yamaha már tartalékon volt, mert a Garda tónál kimaradt a tankolás. A navi 18 kilométerre jelölte a következő kutat, addig csak eljutunk. Sikerült!! Megtankoltunk, és nekivágtunk a maradék 50 kilométernek, mert ez a kis karika bizony rossz irányba vitt minket.

Innen már eseménytelenül mentünk a szállás felé, Madonna della Coronába. Itt is előre foglaltunk, érdekes kis panzió, se wifi se tv nem volt. Legalábbis a szobában, mert a hallban volt egy ezeréves képcsöves készülék, ott néztük meg este a meccset. De előtte még elmentünk megnézni a hely nevezetességét, a szikla templomot.

Parkoló valahol nagyon fent.

Egy LGT klasszikus: "mondj egy dalt azokért, akik nincsenek itt". Én gyertyát gyújtottam értük.

Miután oda-vissza megmásztuk a 850 lépcsőfokot (számoltam), megérdemeltük a vacsorát. Tészta volt, és most bort ittam hozzá, pont végeztünk mire kezdődött a Magyar-Belga meccs. Nincs mit szépíteni, nagyon elpicsáztak minket a belgák. De akkor is azt mondom: csodásan játszott a magyar válogatott, ilyen sikeres csapat rég nem volt!! HAJRÁ MAGYAROK, CSAK ÍGY TOVÁBB!!!!!!! SZÉP VOLT FIÚK!!!!!!!

Csendélet.

Az a pici sárga pont, az egy helikopter, több száz méterre alattunk.

Madonna della Corona.

Folyt.köv.