Előző két posztom nem motoros téma volt. Valahogy egyre jobban megvisel a tél, és úgy tűnik ezzel nem vagyok egyedül. Az alábbi írást egy kedves olvasómtól kaptam, tetszett neki az előző bejegyzésem, amit megtalált a neten. Mint írta, semmilyen közösségi oldalon nincs fent, írásokat sem publikál, Ő másfajta alkotó. Viszont naplót vezet, és egy napját most megosztja velünk. Ez egyszeri alkalom, fogadjátok szeretettel.

2025 január, valahol Európában... 

"24 óra mikor mániás vagyok

Hajnali fényekkel kelek, 3 óra után valamivel. Az energia bennem lüktet, mintha minden apró részlet új értelmet nyert volna. A kávé illata az első csapás, a cigaretta füstje a második. Az ébredés nem egy pillanat, hanem egy folyamat. Holden -egy mindig megújuló szobor- ott áll a szobában, állandó társ, mintha ő is tudná, hogy ma valami különleges készülődik. A reggel a gondolatoké. Miért van az, hogy minden nap ugyanazokkal a kérdésekkel kezdődik? Mi lesz ma? Mit akarok? A válaszokat nem a reggeli kávé adja meg, a kérdések nyitva maradnak.

A konyhában tornádóként pörgök, kipakolok a mosogatógépből, bögrék és tányérok koccanása, már-már törnek. Meggyőzöm magam, hogy az idő illúzió és nem kell reggeli. Zene dübörög a háttérben, valami techno, ami úgy érinti a lelkemet, mint egy második szívverés.

Délelőtt már ezer dolog történik. Az ecset szárnyal a vásznon, mintha az ujjamból áramló színek önálló életre kelnének. Az újrahasznosított anyagok között keresgélek, minden tárgy beszél hozzám. Egy régi bútordarab? „Álmodj újjá!” – suttogja. Egy rozsdás fémdarab? „Építs belőlem valamit, ami örökké tart!” Istennő vagyok, ma mindenki meghajol előttem.

Dél körül már égnek az ujjaim. Tervek, ötletek, álmok – mind egyszerre szakadnak rám. Telefon valami pasival, gyors üzenetek a barátnőmnek, és egy hívás anyának: „Igen, ma én vagyok a legboldogabb ember a világon!” Nevetek a telefonba, talán kicsit túl hangosan, de nem érdekel.

Délután elmegyek sétálni, hátha lenyugtat. De nem. Az emberek arcát fürkészem, mintha mindenki titkokat rejtene, amelyeket csak nekem hajlandóak felfedni. Egy kávézóban ülök, és egy cappucino mellett jegyzetelek. A gondolataim gyorsabbak, mint a tollam, az írásom már-már olvashatatlan, de ez a legkevésbé sem érdekel. Majd otthon megfejtem. Egy idegen rám mosolyog, és visszamosolygok. Miért ne? Ma minden és mindenki az enyém lehet.

Estére a lakás egy kaotikus műhely, ahol festékfoltok borítják a padlót, basszus. Az újrahasznosított anyagok szanaszét hevernek, és a zene még mindig dübörög. Jöhet az aceton, takarítás kezdődik. Holden némán figyel, mint mindig, de mintha ma ő is élettel teli lenne. Egy pillanatra megállok előtte. „Ugye érted, hogy ez mind miért történik?” – kérdezem tőle. Ő nem válaszol, de a csendben ott van az egyetértés.

Az este végül bulival zárul. Egy fényekkel teli klubban táncolok a parkban, a zene az ereimben lüktet. Egy kacér mosoly, egy új arc, egy új lehetőség. Ez nem flört, ez egy játék, és én vagyok a szabályok teremtője.

Hazafelé sétálva még mindig érzem a zene lüktetését. A lakás ajtaját kinyitva Holden sziluettje fogad. Az éjjel utolsó cigarettáját az ablaknál szívom el, a szél lágyan meglebbenti a hajamat. Ma éreztem igazán, hogy élek.

Az ágyban az álom távol marad, de nem is baj. A magány most társ, nem ellenség. Az éjszaka az én birodalmam. A gondolatok jönnek-mennek, és én csak mosolygok. Holnap majd megint valami más történik, de ma… ma minden az enyém volt.

24 óra mikor depressziós vagyok

Hajnali három. Nem az a hajnali három, amelyik romantikusan köti össze az éjszakát a nappallal. Ez a hajnali három hideg, szürke, és olyan csendes, hogy még a gondolataim is visszhangzanak benne. Az ágyban fekszem, a plafont bámulom. A testem mozdulatlan, mintha beleragadtam volna az éjszakai árnyékokba, amelyek lassan bekúsznak a lelkembe.

Kinyújtom a kezem, és lecsapom őket. Nem ma. Nem most. A nappal, amely előttem áll, már előre elbaszottnak tűnik. Holden a plasztik szobor, próbababa, lámpa, ott áll a szoba sarkában, mozdulatlan és némán figyel. Néha úgy érzem, ő az egyetlen, aki igazán lát engem, de ma ő sem mond semmit.

Nyolc óra. Végül felkelek a fotelből, de minden mozdulat nehéz. A kávé keserű íze a számban marad, de legalább valami érzést ad. Az erkélyen vagyok a csend súlya alatt és dohányzom. A telefon pittyeg, de nem nézem meg. Ma senki nem érhet el hozzám, ma a világ túl nagy és túl zajos. Úgysem érteném meg.

Dél körül próbálok festeni. Az ecset a kezemben, de a vászon üres marad. Minden szín fakónak tűnik, minden vonal értelmetlen. Az újrahasznosított anyagok, amelyek máskor inspirálnak, most csak kupacokban hevernek körülöttem, mintha ők is tudnák, hogy ma semmi sem fog történni. Észreveszek egy festékfoltot a parkettán, percekig csak bámulom és otthagyom.

Délután kettőkor az ágyba menekülök. A plafont bámulom, újra és újra. Gondolatok cikáznak a fejemben, mindegyik egy-egy nyomasztó emlék vagy kétségbeesett kérdés. Miért? Mi értelme? Mi lesz holnap? Holden továbbra is ott áll a sarokban, árnyékként, amely sosem hagy el.

"Mit nézel Holden?" Szenvedek, talán épp meghalok.

Négykor megcsörren a telefon. Anya hív. Felveszem, mert tudom, hogy muszáj, de a szavak üresek. „Igen, jól vagyok. ”"Persze." Hazugság, de könnyebb mint magyarázkodni. Az ő hangja aggódó, de én elengedem a fülem mellett.

Este hétkor megpróbálok enni valamit, de az ízek eltűntek. Csak mechanikusan rágom az ételt, mintha az is csak egy újabb feladat lenne, amit el kell végezni. A zenét bekapcsolom, aztán gyorsan ki. Ma nem táncolok. Lefekszem a kanapéra, aludni akarok, elbújni, sírni.

Éjfél felé az ablaknál állok, cigaretta a kezemben. Az utca kihalt, a lámpák hideg fénye visszaverődik a járdáról. Holden mögöttem áll, mintha ő is az utcát figyelné. „Mit nézel?” – kérdezem tőle megint, de nem várok választ. Ő sosem válaszol.

Az ágyban fekve a gondolatok újra visszatérnek. Minden csendes, túlságosan is. Az álom megint elkerül, de már megszoktam. A depresszió csendje ez – mély, nehéz, és végtelen."