Ha van valami, amit nehezen viselek, az a kivert vagy kóbor kutya. Tudtam hogy erre lesz bőven, de mintha megduplázódtak volna három év alatt. És van rosszabb a kóbor kutyánál is, az elütött kóbor kutya. Rengeteg tetemet kellett kikerülnöm, nem csak elszomorító a látványuk, de balesetet is okozhatnak. Aki erre különösen érzékeny, annak a Balkán kerülendő.

A szállodám ikertestvére. Szakadt az utca túloldalán is.

2. nap, Szerbia-Montenegro-Albánia. 

Hosszú és fárasztó nap kezdődött. Hajnalban valami erős zajra ébredtem. Füleltem a sötétben, mi az ördög lova lehet az? Nos az eső csinálta a zajt, a faburkolatú (!!!) tetőn elképesztő hangon kopogott. Tudtam hogy jönni fog, de a fura hang meglepett. Felöltöztem és leóvakodtam a földszintre, próbáltam kávét szerezni. Nem jártam sikerrel, eszpresszó csak a bárban, a bár 8-kor nyit, és mint megtudtam reggeli sem lesz előbb. Kinéztem a motoromra, a szívem szakadt meg ahogy  láttam ázni-fázni az ajtó előtt. Nem tudtam mit tenni, hát visszadőltem szundikálni. 

Egy órát sikerült húnynom, aztán lecsámpáztam a recepcióra, hogy rendezzem a számlát. Lehetett kártyával fizetni, a szoba reggelivel 13700 forintba fájt, a vacsora pedig 4510 ft-ba került. Az eső kezdett csendesedni, mire leültem az asztalomhoz el is állt. A kényelmes ágy után, a reggeli is jól esett, de a plusz 250 dínárért főzött eszpresszó pocsék volt. A Hotel Club A erős jóindulattal is csak 5 pontot érdemel. Feltételesen ajánlom.

Mire magamra vettem az összes meleg ruhámat, és lehordtam a cuccokat, masszív köd borult a környékre, a szemüveget le kellett venni, azonnal vakká váltam benne. Esőruhába öltözve, vészvillogózva, nyitott plexivel, 9.20-kor indultam lefelé, tudtam hogy hosszú nap vár rám, de akkor még nem sejtettem mennyire.

Pontos a kép, tényleg elállt az eső. 

A Kopaonik hegység Szerbia legmagasabb pontja, 2000 méter feletti csúccsal. Lassan értem a köd alá, onnan azért gyorsabbá vált a menet. Beállítottam a napi célt a navin, és nekivágtam Montenegrónak. 

Ez dél Szerbia, ez nem olyan mint a vajdaság, vagy a síközpont, ahonnan reggel indultam. Egyre több mecsetet, egyre több fejkendős nőt, és nagyszakállú férfit láttam útközben. Az errefelé nagynak számító Novi Pazar (Új Bazár) lehetne akár Törökországban vagy Iránban is, ha nem nézem a rendszámokat, sokkal keletebbre gondolnék. A benzinkutas, fura Khomeini szakállával, szinte szürreális élmény volt, ahogy tankolta a motoromat. Persze csak nekem kuriózum, az itt élőknek ez a kettősség normális. Kaotikus forgalom, a vasárnapi vásárra rengetegen igyekeztek. A járműpark vegyes, de motoros kevés van.

A képet a netről mentettem, itt már megint esett az eső, nem álltam meg fotózni.

Kisvártatva elértem a Szerb határt. Egy olasz motorosokból álló csapatba keveredtem, a határőrnek felszaladt a szemöldöke mikor az olasz papírok után egy magyart is kapott. A senki földje itt nagyon hosszú, legalább egy kilométer, de talán több. A Montenegrói oldalon ugyanaz várt mint az előbb, csak lassabban mentek a dolgok. A szerb 5 perc itt 10 lett, de szerencsére éppen nem esett. Le is szedtem a szemetes zsákokat a lábamról, már teljesen szétszakadtak. A helyi erő elkérte a forgalmit is, ez eddig nem kellett. Az előttem álló motort mindig "anya" tolta előrébb, pedig a 150 centit is alúról súrolhatta. Összeszokott csapatot alkottak, folyamatosan ordítoztak egymással, olyan olaszosan, közben nevetve. Bírom a digókat nagyon.

Miután átjutottam, elkezdtem húzni neki, de nem sokáig, mert egy alagútból kijőve olyan füstbe futottam, hogy az orromig se láttam tőle. Szemetet égettek, de iparszerűen, a kukásautók beleborítják a hulladékot a kanyonba, és felgyújtják. Nesze neked ózonlyuk, Európa egyik legszebb környékét pusztítják módszeresen, gondolom engedéllyel. Végre elhagytam az égetést, utána útépítés következett. Több 10 km hosszan, egyik sáv lezárva lámpával. Egy helybéli, hármas Golffal, fittyet hányt a piros jelzésnek, megelőzött, és nekivágott a szembesávnak. (mióta itt jártam, a kettes Golfok és malac Passatok egy generációt ugrottak fölfelé, most már inkább a 90-es évek autóit láttam, a nyolcvanasok helyett) Nekem se kellett több, uccu utána, ahol Ő elfér ott én is. Klasszul, sokáig csapattunk együtt, de aztán a navi engem másfelé fordított.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Reggel óta áztam-fáztam, csak az adott erőt, hogy a tenger felé megyek, és ott mindenképpen melegebb lesz. Szerettem volna minél előbb odaérni, ezért amíg vártam a határon, kivettem a pipát a navi "autópálya nem engedélyezett" kis ablakából, gondolván arra, hogy erre úgysincs sztráda, de az Albánoknál van, és azt akartam is használni. Aznap még egy rendes kávét sem ittam, nem tudtam tisztán gondolkodni.

Tehát fordultam egy jobbost, és mentem megint felfelé, a hideg felé. Rákezdett az eső, majd jött a köd is. Amúgy szuper szerpentin a P 8-as, csak nem tudtam élvezni a körülmények miatt. Mentem-mentem-mentem, aztán egyszercsak ott volt előttem egy határátkelő. Rosszat sejtettem, ez nem lehet albán. Szerb? Bosnyák? Kijön egy korombeli katona a bódéból, és kérdez valamit, valamilyen nyelven. Mire én: "Albánia?" Mire Ő: "Koszovó!" Ó hogy aza jó moszkvai.... Erre nem számítottam. (Koszovóban van egy falat autópálya, és a navigáció szépen vitt arra.) Mivel Koszovóba útlevél kell, az pedig otthon lapított a szekrényben, mint nyuszi a fűben, hát megköszöntem az információt, megfordultam, és elindultam visszafelé.

Duzzogtam végig lefelé, hogy lehetek ekkora marha! Nem mértem, de ez a kis intermezzo elvitt legalább egy órát, ha nem többet az életemből. Ez nagyon demoralizáló hatással volt rám, tudtam hogy messze még a napi cél, és már bőven benne jártam a délutánban.

Azért ezt sajnálom. Legközelebb zsebre vágom az útlevelem is.

Visszamentem az elágazásig, letiltottam az autópályát a naviban, ittam egyet, és újra nekivágtam az utamnak. Már nem esett, de borús volt az ég,15 fokban motoroztam dél felé, ahogy Bill kapitány is énekli a Hej Joe-ban: "megyek le délre, dél felé, a szabadság felé". Én melegre vágytam, és javult is az idő, a határon már ki-ki sütött a nap. Egyedül álltam be, sehol senki, ez gyors átjutást sejtetett. És tényleg, annyira unatkoztak a Montenegrói rendőrök, hogy kisétáltak a kutricájukból, és szépen elkérték a papírokat. Hamar végeztem, mehettem az albán oldalra.

Na ott azért nem "kapkodtak" annyira, vagy 15 percig elmolyoltak a papírjaimmal, de addig legalább elhelyeztem egy matricát a többi közé.

Az "on her bike"-os Kinga alá pozícionáltam magam, nagyon bírom a csajt!

Ahogy felnyílt a sorompó, tágra nyílt a szemem, megcsinálták az utat! Három éve itt még makadám volt, most meg tükör aszfalt, ez igen! Azért a fahíd még megvan. Pár perc múlva már az SH 20-on gurultam, és pont abban a pillanatban kezdett esni, ahogy ráfordultam a világ egyik legjobb szerpentinjére. Viszont most 20 fokos melegben áztam, az sokkal kellemesebb, mint a hideg eső. Az Út rémes állapotban volt, rengeteg görgeteg kő, de akkorák is mint a fejem, tehénszar és olaj a friss esőben. Óvatosan mentem, nem kellett a balhé.

Talán egy fél órát esett, aztán elállt és kisütött a nap. Ideje volt fotót csinálnom, ez a nap e szempontból mostohán alakult. Megálltam egy szimpatikus szakaszon, és csináltam pár képet a motorról, néhányat térdelve. Lefékez egy albán ML Merci, a sofőr lehúzza az ablakot és kérdi jól vagyok-e? Persze, köszönöm, meg mutatom is, hogy minden OK! Ilyenek az albánok. Lehet hogy használt autót nem vennék tőlük, de segít a külföldinek, ha baj van. Respect!

Az SH 20 minden métere csoda.

A kilátópontig már bátrabban mentem, felszáradt az út is, csak teheneket kellett néha kerülgetni. Fent nagy élet fogadott, már az albánok is járnak oda szelfizni, én voltam az egyetlen motoros, és egyben turista is. A 23 fokban ideje volt vetkőzni, kibújtam az esőruhából, meg levettem a pulcsit is. Elcsomagoltam a ruhákat, megcsináltam a kötelező képeket, aztán mentem tovább, még kb 150 kilométer várt rám Durresig, ahol szállást foglaltam.

A Shkoderig tartó szakaszon, igazi street illegalban toltam, egysávos, de jó széles utakon, kentem neki ahogy bírtam. Shkoder nagy város, nagy forgalommal, középtájt megálltam tankolni, és végre egy rendes kávét inni. Épp indultam, mikor a közeli mecsetből hangos ének harsant, ha kíváncsi vagy rá, itt  megnézheted https://www.youtube.com/watch?v=a9PhAtZCmYg

Újra engedélyeztem az autópályát, és belevetettem magam a hömpölygő forgalomba. Ami egészen Durresig tartott, ez azt jelenti, hogy 105 kilométeren keresztül orosz ruletteztem a záróvonal túloldalán, ekkora dugót még filmen sem láttam. Ebből az autópálya talán 30 km lehet, a többi végig vagy álló, vagy lépésben haladó kocsisort jelent. Hulla fáradtan, este 7-re értem Durresbe, ami szintén elég nagy város, és még a hotelt is meg kellett találnom. Olyan utcán is mentem, ahol hiányzott a csatornafedél az utca közepéről. Mázlimra kiszúrtam, ha belemegy az első kerék, game over lett volna!

A 4 csillagos Belmondo hotelben foglaltam szobát, ami saját strandot ígért, tehát vízparti szállodára gondoltam. Éppen ezért nagyon meglepődtem, mikor azt mondja navi, hogy forduljak balra, pedig a tenger jobb kézre esett. Befordultam balra, és a mi Hős utcánkhoz hasonló szakaszon találtam magam, amit ráadásul elárasztott a szennyvíz. Fasza.

Jobbra ott a hotel. Tulajdonképpen most vízparti.

Az utca végén egy tábla jelezte a garázst, legurultam és kerestem egy száraz részt, itt is állt a víz néhol. A recepcióhoz nem vezetett ajtó, de egy közepes gyalogtúrával elértem. Bent már minden csillogott-villogott, jobban nézett ki mint kintről. Tudtak rólam, elkérték a személyit (el is zárták), majd rögtön kifizettették a szobát, kp-ban, euróban, majd kaptam egy kártyát kulcsként, mehettem. Fellifteztem a negyedikre, megkerestem a 411-est, majd a kártya nem nyitotta az ajtót. Próbáltam mindenhogy, de nem ment. Háát ez még nagyon kellett. Ledobtam a tanktáskát és a sisakot, majd visszalifteztem a földszintre, ahol a pult mögött már egy másik csajszi ült. Mondom: "card bad, no open door". Bólintott, fogott egy másikat, majd együtt újra fellifteztünk a negyedikre. A másik kártyával mókolt valamit, kinyílt az ajtó, majd utána az enyém is nyitotta végre. 

Szép nagy szobát kaptam, futottam a fürdő felé, már nagyon kellett pisilni. Aztán mentem még egy kört a többi holmimért, azokat is felcipeltem, végre levetkőztem, és beálltam a zuhany alá egy klassz tusolás reményében.

Megnyitottam a csapot, erre szétesett az egész miskulancia. Szemüveg nélkül nem tudtam összerakni, tehát kicuppogtam a szobába, előkerestem az olvasós okulárét, és visszamentem zuhanyt szerelni. Csak a hollander esett le, nem volt agysebészet megcsinálni. Lezuhanyoztam, megtörölköztem, kicsomagoltam a civil ruhákat, és lerogytam a teraszra kicsit. Nos nem a tengert láttam, csak agy kesze-kusza várost, és akkor eltörött bennem valami. Rágyújtottam.

Alapból 10 napra indultam, tutifix útvonal nélkül, de Sarandai végponttal. Amíg áztam-fáztam napközban, az a gondolat fogant meg bennem, hogy ha jó a szállás, akkor itt a tengerparton letáborozm három éjszakára, és innen csinálok csillagtúrákat, Tiranába, Vlorába, meg a Komani tóhoz, esténként pedig csobbanok a tengerben. Nos ezt a tervet, az erkélyen nézelődve, hallgatva a hangokat, szagolva a szagokat, végiggondolva az ideút káoszát, és remek zuhany élményt, töröltem. Február 3 óta nem dohányzom. Megmaradt egy fél csomag cigim, az elhoztam, amolyan mentőövként. Ez volt az a pillanat, amikor rágyújtottam, és füstbe burkolózva eldöntöttem, nem maradok Albániában. Álltalában hirtelen döntök, tehát előkaptam a laptopot, és lefoglaltam a következő szállást Montenegróban, majd lementem vacsorázni.

Egy egészen tűrhető vacsora után (persze a "csiken" inkább röföghetett mielőtt a tányéromra került), ittam egy sört, majd felmentem könyvelni. A napi megtett táv 488 km, tankoltam háromszor, 1100 dínár, 11 euró, és 1300 lek-ért. A remek eszpresszó plusz egy víz 3 euróba került, a szállásért 42 eurót, a vacsoráért és a sörért 17 eurót fizettem. Elalváshoz jöhetett a Forró szél következő része, meg egy kispárna a fejemre. Ugyanis a klímába épített piros felderítő led, egész éjjel engem figyelt.

Egész éjjel világított az a kis piros led. Vagy kamera??

Folyt. köv.

galéria:

Az albán Stelvio.

Errefelé könnyebben adják a csillagokat.

A kábelezés még nem úniós.

Itt elfogyott a lendület. Vagy a pénz.

A partközeli főutca.

Ellenőriztem a lépcsőházi ajtó zárva volt, gyalog nem lehetett lemenni.