A több sebből vérző, júniusi Erdély túra folytatása, vagy még inkább pótlása következik most. Az akkori lebetegedett társam nem hagyta annyiban a dolgot, és újra feldobta, menjünk együtt Romániába motorozni, én pedig megvontam a vállam, és újra igent mondtam. Most nem terveztünk messzire, a határhoz közeli Bihar megyét készültünk bemotorozni. Biztos ami biztos alapon beszervezett még néhány helybéli (Debreceni) vagányt is a túrára. A szállás keresést újra magára vállalta, a Magyarremetei Turul Campingben foglalt két négyszemélyes faházat, ahová én is befértem -volna. Azonban nem éreztem különösebb késztetést arra, hogy három idegennel osztozzak emeletes ágyakon egy pici faházban, közösségi wc-vel. Inkább külön kecót intéztem magamnak, az utca másik oldalán a Turul Panzióban, ahol saját wc-s, saját fürdőszobás faházakat lehet bérelni, a kemping árainál magasabb, ám egy motelhez viszonyítva alacsonyabb díjért. Sajnos reggeli nem járt a házhoz, ezt nehezen dolgoztam fel, de végül vettem konzerveket és porkávét (brrrrr), majd elneveztem a túrát "Bihari csöves túrának". És "ha már lúd legyen kövér" alapon, megkérdeztem Tibike barátomat a dragbike Harley-ével, jön-e velem? Igent mondott, így a verőfényes július 21.-én nekivágtunk a túrának.

 Tankolunk a Hortobágyon.

Tibibike barátom frissen főzött kávéval várt, és mivel pár napig úgysem lesz szerencsénk ehhez a finomsághoz, hát lassan kortyolgattuk. Utána egy utolsó ellenőrzés, minden rendben, így 9-kor elstartoltunk. Első etapunk a Debrecen utáni tanyavilágba, Martinkára vezetett, ezt hamar letudtuk a 3-as, és a 33-as úton, egy tankolás Debrecenben, majd meg is érkeztünk a kontaktunkhoz. Krisztián a gatyarohasztó melegben, még gatyában fogadott minket, ittunk hideg üdítőket, ettünk pár falatot, beöltözött, és innen már hármasban vágtunk neki az utolsó Magyarországi szakasznak. A négyfős csapat Létavértesen várt minket, két Honda VFR, egy BMW R 1200, és egy Yamaha TDM motorokkal, akkora dobozokkal, mintha nem egy hétvégére, hanem világ körüli túrára indulnának. Mindenki bemutatkozott, de nevek rögtön feledésbe is merültek, viszont a motorokról be tudtam azonosítani őket a későbbiekben. A határ egy köpésnyire volt, szerencsére csak pár autó állt előttünk, így az előre gurulást elengedtük, nem kerestük a bajt.

De jött az magától, keresni sem kellett. Mivel a fiúk rendszeresen itt járnak át, ismerik a szokásokat. Sisakot levenni, forgalmit személyit előkészíteni, ezekkel olajozottabb az átkelés. Így is tettünk, és mivel a személyzet nem kapkodott, volt idő nézegetni egymás motorját. A Harley vonzotta leginkább a tekinteteket, és ha beindul, akkor még az is felkapja a fejét, akit egyébként hidegen hagynak a motorok. Végre elfogytak az autók, mi következtünk, motorosok. Szépen kettesével begyűjtötték a papírokat, mókoltak valamit a bódéban, majd mehettünk. Az én Tibike barátom volt az utolsó, odaadja a forgalmit és a jogsiját, a személyit nem. De a vámos azt is kéri. Az momentán nincs itt, de a jogosítvány is fényképes igazolvány, amit mindenhol elfogadnak, mondja Tibike. Igen, feleli a vámos, mindenhol, kivéve határátlépéskor, mert ide vagy személyi, vagy útlevél kell. Először zúgolódtunk, aztán próbáltunk a tiszt szívére hatni, de nem sikerült, ha nincs személyi, nincs átkelés! Az én drága barátom mindent hozott magával, csak a személyi igazolványát hagyta otthon. Mivel nem volt mit tenni, haza kellett "ugrani" érte, az úgy saccra bő 500 kilométer, de megígérte, hogy hazamegy, magához veszi az igazolványt, és indul is vissza, valamikor éjjel érkezik. Boldog nem volt, de nem is duzzogott, azt mondta úgyis motorozni jött.

 Visszafordulás a határról. A legfontosabb irat maradt otthon.

Én a többiek után eredtem, a csapat zárójaként. Nagyváradot elkerülve mentünk a cél felé, Krisztián elől, én hátul, közöttünk töltelékként a vidéki motorosok. Ezt nem degradáló szóként használom, hanem tényként. Rengeteg kis falun gurultunk át, az első nagyobb település Élesd, ott tartottunk egy cigiszünetet (valamennyien bagóztak), Krisztián közölte, most jó rész jön, itt mindenki menjen a saját tempójában, mert lehet élvezkedni. Nos a 764-es út nem csak egy jó rész, hanem fantasztikusan JÓ, jobb mint az osztrák 69-es, és lehet hogy veri az albán SH 20-ast is. A nagyjából 40 kilométeres szakasz vadonatúj burkolattal, csodaszép természeti környezetben kanyarog, még az sem rontotta el az örömömet, hogy néhol kavicsok lestek a gyanútlan motorosra. Jó tempót sikerült mennem, elsőnek értem az út végére, mindenkit levadásztam egyenként. Forgalom nulla, a fiúkon kívül mást nem kellett kerülgetni, és még szemből se jött senki. Csoda időben, csoda úton mentünk, csak azt sajnáltam, hogy Tibike nincs itt velünk. Az út végén, az egyetlen elágazásnál álltam meg, itt beszéltük meg a találkozást. Jól esett az árnyékban várakozni, nem sokáig maradtam egyedül, először egy kutyus, majd két malac adta a társaságot. Kisvártatva Krisztián is befutott, innentől együtt vártuk a többieket.

 Sok a kóbor eb Romániában, na de kóbor malacok?

A harmadik bagó után már gyanússá vált a dolog, kezdtünk szedelőzködni, hogy megkeressük a bandát, hátha valami baj történt. Már a kesztyűt húztam, mikor befutottak a többiek, mindenki leparkolt, rágyújtott, majd kiderült, az egyikükre rájött a fosás. (Ő volt a legfiatalabb a csapatban, az egyetlen 40 év alatti. Egy kerekképű jókedélyű figura, akit még a többiek is parasztgyereknek hívtak. Mikor elmondtam az alcímben szereplő mondókát, mindenki dőlt a röhögéstől, hiába, egy újszülöttnek minden vicc új.) Kezdett beborulni az ég, ideje volt indulni, a szállást még 22 kilométerre jelezte a navi. A hátralévő darabon az útminőség ugyan romlott, de gyönyörű természeti környezetben, egy hasadékban folytattuk az utunkat, ahol egy patak is csordogált az út mellett, szinte giccses volt a látvány. Néhol a hegyből csorgott a tiszta víz, nagy kannákkal gyűjtötték a helyiek az élet vizét, mi is megtöltöttük a palackjainkat.

A kopaszoknak kinő a hajuk, a sánták futni kezdenek tőle. Állítólag...

Az eső elkezdett esni, de már csak percekre voltunk a céltól, nem öltöztünk be esőruhába. A faluban én jobbra, a többiek kicsit feljebb balra fordultak, megérkeztünk a Turulba. Most már komolyabban esett, és se recepció, se élő ember akitől bármit kérdezhettem volna, így az első faház teraszára menekültem. Sisak le, kicsi szuszi, aztán megkerestem a tulaj számát, és hívtam. Szinte azonnal felvette, semmi nyelvi probléma, azt ígérte máris jön. És tényleg, pár perc alatt befutott egy öreg "malac" Passat-al. A 6-os faház várt minket, vázoltam a szitut, bólogatott, de különösebben nem zavarta, hogy egyedül érkeztem. Elmondta a fontos dolgokat (wifi, melegvíz, közeli bolt), megkaptam a kulcsot, és elporzott. Vagyis inkább elfröcskölt az egyre jobban szakadó esőben. A ház az egyszerűnél is egyszerrűbb, kint egy kis terasz, két pad közte asztal, bent egy kicsi franciaágy középen, két heverő oldalt, kisasztal kisszék, fogas, és egy kicsi zuhanyzó-wc blokk. Extraként fűtő-hűtő klíma, meg egy kicsi tv. Szétpakoltam a cuccaimat, letussoltam, és feltettem tölteni a merülőben lévő dolgaimat.

A tulaj kérte, ne hagyjak kint kaját, mert a medvéknek jó orruk van.

Úgy döntöttem meglátogatom a többieket, de mégsem mehettem üres kézzel, így az út túloldalán lévő boltban kezdtem. Vettem egy hatos sört, és a gyengülő esőben átsétáltam a kempingbe, ami párszáz méterre volt tőlem. A többiek a közösségi térben vacsoráztak, olyan terülj asztalkámmal, amiről talán csak polippörkölt hiányzott. Így már értettem a nagy dobozokat, ennyi kaja otthon a frigóban sincs. Egyedül az italválaszték volt gyenge, "csak" másfél liter pálinka, néhány rekesz sör, és vagy 10 liter üdítő alkotta, se konyak, se pezsgő... Kaptam finom zsíros kenyeret, kipattintottam hozzá egy sört, és ellazítottam magam. Kérdezték mi van a barátommal, de hiába hívtam nem vette fel, tehát úton van. Tudtam, hogy jelentkezik amint teheti, lehet hogy a papírjaival lazán bánik, de egyébként abszolút megbízható.

Ment a sztorizás, mindenki elmondott valami történetet a múltból, és úgy láttam, a dundi fiút szeretik froclizni, de jól viselte. Mivel mindenki bagózott, este 10-re úgy éreztem magam mint egy hamutartó (a leszokott dohányosok a legnagyobb nácik), így hát elköszöntem, de előtte még megállapodtunk a reggel 9 órai indulásban, ha nem szakad az eső. Ami közben elállt, de sanszos volt a folytatás. A barátom írt, otthon is esik, így csak reggel indul vissza, ha eláll addigra. Miután visszaértem a panzióba újra rákezdett, akkora zuhé kerekedett, hogy hömpölygött a víz a ház előtt. Végül úgy aludtam el, hogy másnap vagy motorozunk, vagy alkoholizálok a fiúkkal.

Az éjszakai viharban elment az áram, így a bolt sem működött reggel. Olajoshalat ettem, és porból készült kávét ittam, nem így képzelem a tökéletes reggelit, de mivel ez egy "csöves" túra, túltettem magam rajta. Melegvíz szerencsére folyt a csapból, így a tisztálkodás nem okozott problémát, 9 előtt pár perccel a kempingben voltam, ahol a következő kép fogadott:

Mindenki gatyában, másnaposan várta sorsa jobbra fordulását.

Mivel szeretem a pontosságot (az egyik ok amiért egyedül megyek túrázni, hogy ne kelljen várni senkire), én már indultam volna tovább, de Krisztián és a kerekképű Csaba azt kérte várjak, 10 perc alatt útrakészek. Na jó gondoltam, annyi csak belefér, de azért nekivetkőztem, mert nem bíztam bennük 100%-ig. Éppen írt Tibike, hogy indul vissza, délután valamikor érkezik, remek hír. Nekünk fél 10-re sikerült az indulás, a többiek még vakaróztak, hogy majd utánunk jönnek, ha helyreáll a béke a gyomrukban. Vagy nem, de ez kiderül napközben. Krisztián tervezett egy kb 200 km-es karikát, aztán majd meglátjuk, eléggé lógott az eső lába, az átrendezheti a napunkat. Ő ment elől, Csaba középen, én pedig zártam a sort, és mivel neki is Sena szettje van, tudtunk dumálni útközben, elindult az első nap Biharban.

folyt. köv...

galéria: