Igazából az volt a tervem, hogy maradok itt még egy napot, és kicsit bebarangolom a Riviérát. De mást dobott az élet, rossz hírt kaptam otthonról, sietősre kellett vennem a figurát. (Az alaptervben benne volt még a Millau-i völgyhíd,  Como, Varese, Cortina d' Ampezzo, és Barbiano érintése is) Ez is egy újabb megoldandó probléma volt, és nagyon messze voltam otthontól. Ugyan megnyújtottam a napi távokat, de így is négy napot irányoztam elő az érkezésig. Végül öt nap lett, de ne szaladjunk ennyire előre.

Ez is a Cote d'Azur.

A reggeliző a szobához hasonlított, kicsi de tiszta. A kajára kis jóindulattal azt mondom, minimál, de a kávé ötöst kap. Azért éhen nem maradtam, sőt még csomagoltam is az útra. A recepción a kislány helyett, már egy korombelei kopasz faszi volt szolgálatban, odaadtam neki a kártyát, és leléptem.

A napi végcél Montgenévre, 430 kilométert kellett ledarálnom, a tengerpartról fel a hegyekbe. A délelőtt nagy részét erős forgalomban küzdöttem le, ez a környék a Riviéra csóróbbik fele, lassan haladtam. Persze látnivaló errefelé is van bőven, csak a sok útépítés nehezítette a haladást. Elmentem valami nagy felrobbant tároló mellett is, megdöbbentő látvány.

Talán nem is robbanás nyoma, hanem Godzilla szabadult ki innen.

Nem akartam kockáztatni, 120-150 kilométerenként tankoltam, biztos ami biztos alapon. Aztán ahogy az út fordult a hegyek felé, úgy jöttek a természeti csodák sorban. Igazi franciás városkákon mentem át, ahol a nyugdíjasok ücsörögtek az útmenti kávézók előtt, meg dobálták a golyóikat, tisztára mint a filmekben. Ahogy egyre feljebb kanyarogtam, úgy csökkent a települések sűrűsége, az út viszont egyre szebb lett. Biztos sok autóüldözős filmet forgattak erre, még Fantomas kocsiját is láttam.

Igazi időtlen szépség az Istennő.

A forgalom egyre ritkult, az útminőség kiváló, jó tempóban haladtam. A fotózást teljesen a kamerára bíztam, így menet közben is tudtam képeket csinálni, ha valami megfogta a szemem. Komoly hátrány, hogy a telefont használtam mindenre, ha fényképeket akartam csinálni, ki kellett venni a tartóból, a navigációt kikapcsolni, a blendét megpucolni, és máris készülhetett a kép. Aztán navigáció visszakapcs, be a tartóba, és rögzítés. A következő Útra vagy navit veszek, vagy fényképezőgépet.

A délelőtti igazi tökfonnyasztó meleg után, ahogy egyre magasabbra jutottam, úgy esett a hőfok elviselhetőbbre. Nem fáztam, olyan igazi 18-22 fokos tökéletes motoros idő lett. Ha sziklába vájt úton megyek, mindig kalapot emelek az útépítők előtt, főleg, hogy amikor készült, még nem voltak modern gépek. Talán fegyencekkel törették a követ, de az aszfalt már az új kor vívmánya.

Itthon csak álmodunk erről.

Egy óra körül megálltam, és bekaptam az energia szeletemet. Ez már francia volt, de alaposan mellényúltam, olyan íze (és állaga) volt, mintha fűrészport összekevertek volna parkettalakkal. Eddig nem sokat tapasztaltam a híres francia gasztronómiából, úgy terveztem, hogy este bepótolom. Végül is a feladatát ellátta, éreztem, hogy csak úgy duzzadok az energiától. Még egy spangli, aztán tűztem tovább.

Ebédszünet.

A táblák már Briancont jelezték, ez Franciaország legmagasabban fekvő városa. Nem vagyok biztos benne, de talán itt forgatták a Bíbor Folyókat Jean Reno-val. És én még bőven Briancon fölé igyekeztem, Montgenévre az utolsó település a francia oldalon. Jól nézett ki a svájci-francia oldal is, de ez a francia-olasz talán még jobban tetszett.

A "dombon" túl van Itália.

Jó ütemben haladtam, persze errefelé is 100 méterenként lehetett volna fotózni, a franciáknak talán nincs is tré környékük. Sok mindent láttam (de mégtöbbet nem), és azt kell mondjam, francia fan lettem. Az út előtt, a tervezéskor, ez volt a fekete ló, a mumus, amin csak átjutok valahogy oda-vissza, de annyira kellemes csalódás, hogy már tervezem a visszatérést. A télen rámegyek a nyelvtanulásra.

Egy francia "troll". Nagyon mondta a magáét.

Errefelé erős a motoros élet, végre találkoztam CB 1000 R-el is. (egész úton összesen hármat láttam, mindet a franciáknál) Briancon után tankoltam, a kúton csak motorosok voltak. A szállás előtti utolsó szakaszon nagyon előjött a tériszonyom, olyan úton mentem felfelé, mint a Stelvio. Aki nem olyan fostos mint én, az csodálatos panorámában gyönyörködhet.

Még egy Troll.

16 óra körül értem Montgenévre-be, a Hotel Valeriben foglaltam szobát, egyből megtaláltam. Igazi régimódi alpesi épület, motorosbarát szállásnak írta a Booking. A bejárat mellett rögtön leparkoltam, és mentem becsekkolni. Belül nem is retró volt, hanem a tömény lepukkantság. A 70-es évekbe mindent belambériáztak nálunk. Meg itt is. A recepció, egy lambéria kalicka volt, venne egy 40 és 70 közötti, teljesen fogatlan, aszott nővel, akiről egyből Puzzola, a Szaffi méregkeverője jutott eszembe. Rögtön legombolta rólam a szoba árát, és csak kp-val fizethettem. Megkaptam a kulcsot, ami igazi KULCS volt, nem kártya. Szoba a másodikon, egy szűk lambériázott lépcsőházban kellett felcipelni a motyókat, kétszer fordultam. A szoba sem okozott csalódást, full lambéria, és olyan erős cigaretta szag, mintha egy hamutartóban lettem volna. Szóval dohányzó szobát kaptam.

Mikor láttál utoljára hamutartót egy szállodai szobában??

A fából készült erkély egy templom harangtornyára nézett, de olyan közel, hogy szinte elérhettem volna. Amikor elütötte az 5 órát, azt talán még Olaszországban is hallhatták, nekem megrezdültek a fogtöméseim. Aggódni kezdtem az éjszakai alvás miatt, de 8 órakor volt az utolsó harangszó (és reggel 8-kor az első). A fürdőszoba szintén zenész volt, ennyire rondát még sosem láttam.

Éjjel csendben volt.

A csempét kézzel festették, de ettől nem lett szebb. Pár kövér pók, és és kész az epeömlés.

Lefürödtem, könyveltem, lefoglaltam a másnapi szállást, és lementem kicsit körülnézni. A recepciót már bezárták, de találtam szórólapot, ami egy közeli éttermet hirdetett. Kint az láttam, hogy három másik motor parkolt már az enyém mellett, de embernek nyoma sem volt. A levegő nagyon lehűlt, visszamentem hát sapkáért és felsőért. A szórólapon volt egy kis térkép, 300 méterre volt az étterem. Az ég teljesen beborult, nagyon esőre állt az idő. 

Ez a végleges szám, többen nem jöttek aznap.

A "resztoraan" családi vállalkozásként működik, a madam ült a kasszában, a mösziő volt a szakács, a fiuk a pincér, a menyük pedig a tündérszép kislány unokájukkal játszott az egyik asztalnál. Pizzát és sört rendeltem, jól választottam. A kislányhoz, sokszor odament a család valamelyik tagja, hogy adjon neki egy puszit. Egyébként tökéletes "petit fille" volt, nem sikoltozott, nem sírt, és nem dobálta a játékait szanaszét, nem zavarta a vendégeket a vacsora elfogyasztásában. Még vártam a kajám, mikor bejött négy állig felfegyverzett zsaru, még golyóálló mellényt is viseltek, de nem volt semmi gond, csak enni akartak. Érdekes látvány volt, ahogy pisztollyal az oldalukon oda-oda gügyögtek a csöppségnek. A pizzát tökéletesre sütötték, ha dobogóra nem is került, de az első tízbe biztos.

Pizza másodszor.

Hogy ki ne száradjak, leöblítettem még egy sörrel, fizettem, és a már csepergő esőben visszasétáltam. A motorokat nézegetve elszívtam egy cigit, felragasztottam a bejáratra egy matricát, és felslattyogtam a szobámba. Mikor elmentem, nyitva hagytam az erkély ajtót, de a hamutartó szag semmit sem csökkent. Viszont langyos büdösben még senki sem fagyott meg, úgyhogy eltettem magam másnapra.

Folyt. köv.

Au revoir.