Alapvetően olasz imádó vagyok. Szeretem az autóikat, a kávéjukat, a tésztáikat, a tengerüket, a történelmüket. Minden ami szép és tetszik, az olasz. Monica Belucci, Ferrari, Maserati, Alfa Romeo, MV Agusta, hogy csak pár nevet említsek.  De ezen a szombaton gyűlöltem őket, főleg az autostrada A 4 verte ki a biztosítékot. Talán még SOHA nem tudtam úgy menni ezen a sztrádán, hogy ne legyen órákig tartó araszolás, és ezért botrányosan drága díjat is kell fizetni, a benzin ára pedig az egeket verdesi, a fizetőkapuknál lévő torlódásokról nem is beszélve. Ezt még egy légkondicionált autóban is nehezen viselem, de motoron, szakadó esőben, a sorok között orosz rulettezve, rommá ázva, a szerelem szikrája is kialudt bennem.  Vaffanculo!

Piedone Alfája. A tréler is POLIZIA!

A kamionosok között is vannak furcsa népek. Csukott ablaknál füldugóval kellett aludnom a kánikulában, mert az egyik fillérbaszó egész éjjel járatta a motort a parkolóban (gondolom a légkondi miatt), és ez a monoton zúgás-lüktetés, plusz a dízel kipufogó szaga, elviselhetetlen volt nyitott ablaknál. Nem tudom menyit spórolt az üzemanyag kontra szobaár közötti differencián, de igazából kinyalhatja a seggemet.

A szoba mérete megengedte a reggeli tornát, tehát edzettem reggeli előtt. Igazi fülledt melegre ébredtem, nem akartam csizmában enni, inkább farmerban és papucsban mentem reggelizni. A recepción másik faszi ült, a kulcs ellenében adott egy cetlit, amiért járt a szobaárban lévő reggeli. Átballagtam a kamionosok közé, a pult mögött egy magas, vörös maca állt, leadtam neki a cédulát, és kaptam 1 croissant, 1 két decis narancslét, és 1 kávét. Slussz, ennyi a reggeli. Tojást pénzért sem sütött, így hát három euróért vettem még egy alap adagot. 

Ugyan nem sárga, hanem fekete tetős, de jöhetne.

Reggeli után szépen összeraktam magam, felmálháztam a Bestiát, és 7.12-kor nekivágtam a túra leghosszabb szakaszának, Izidorig 520 kilométert kellett motorozni. A sztrádát választottam, mert országútra 11 órát írt a navi, így csak hetet. Borús, volt az ég, de szellő se rezdült, igazi vihar előtti csendben indultam. A felhajtót kettő perc alatt elértem, elvettem a jegyet, és behúzódtam a belső sávba, gondoltam, ha már sztráda, repeszetek egy darabig. Talán, ha öt percig tartott a száguldás, és már fékezhettem is, torlódás. A két kocsisor között, vészvillogózva, felkapcsolt reflektorral, 30-as tempóval mentem vagy 20 percig. És egyszer csak vége volt. Se baleset, se útépítés, se lerobbant kamion a leállósávban, semmi. És ez nem az első eset a digóknál, ilyenkor nem tudom mi történhet, hogy az egész autópálya leáll. Ufók???

Újra száguldok. Egyszer kávéztam odafent.

Velencéig szépen haladtam, de ott már nagyon sötétre váltott az ég, csak a visszapillantóban látszott napsütés. Úgy terveztem, hogy a következő kúton tankolok, és beöltözöm az esőruhába. Éppen hogy, de sikerült, ahogy lefordultam a kúthoz, akkor kezdett igazán szakadni. 1.99-ért betankoltam a túra legdrágább 95-ét, és a többi motoros között beöltöztem. 

Igazi tömegnyomor, mindenki behúzódott a fedél alá.

A kútról már özönvízben jöttem ki, úgy esett, hogy kocsival, a leggyorsabb fokozaton használtam volna az ablaktörlőt. Talán harmadikig váltottam fel, mikor újra fékezhettem, az egész sztráda beállt. Ez most komolyabb volt mint az előző, több mint egy órán át szlalomoztam a sorok között. A szemüvegem párásodott, tehát nyitva kellett tartanom a plexit, ezáltal viszont csupa víz lett. Ha nem is vakon, de a tisztán látásban erősen korlátozva szlalomoztam a két sáv közötti csíkokon. Udine és Trieszt között lett vége a dugónak, most legalább láttam az okát, útjavítást végeztek. 

Először a vadi új vízálló kesztyű adta fel az eső elleni harcot. Aztán a nyakamnál kezdett befolyni a víz, majd a slicc környéke (a legborzasztóbb!), a bal csizma, és végül a jobb is beázott. Mire a fizető kapuhoz értem, teljesen átáztam, de még nem fáztam. Még nem...

A Trieszt előtti fizetőkapunál majdnem bunyó lett. Én nem szoktam szöszmötölni, kocsiban mindig előkészítem a pénzt, de ahhoz hogy most fizetni tudjak, le kellett vennem a kesztyűt, le kellett cipzáraznom az esőruhát, majd alatta a dzsekit, elővenni a bukszát ami nejlon zacskóban volt, majd abból kivenni a kártyát, ez bizony időbe telik. A mögöttem álló pöcsfej elkezdett dudálni. Folyamatosan. Először csak intettem neki, hogy nyugi, de ő csak nyomta. Szarrá voltam ázva, és amikor levettem a ronggyá ázott kesztyűt, kijött belőle a bélés is, szóval nem igazán voltam empatikus állapotban. Ez a köcsög autós feltette a koronát a délelőtti esős ámokfutásomra, kicsaptam a sztendert, és kezdtem lekászálódni a motorról, hogy felelősségre vonjam, abban az idegállapotban biztosan komoly kárt tettem volna az arcában.  A mázlija az volt, hogy még nem álltak be mögé, nyomott egy rükit, és átállt egy másik kapuhoz, így a kézitusa elmaradt, én meg lehet, hogy így úsztam meg az olasz sittet. De innen üzenem, ROHADJ MEG, TE TÜRELMETLEN BAROM!!!!!

A kapus intermezzo megemelte a hőmérsékletem, ez jól is jött, mert az eddigi szakadó eső, csak bemelegítés volt a szlovéniai viharhoz. Ha Szlovéniában esik, akkor nagyon tud esni, most ez történt. A határ utáni első kúton vettem egy pálya matricát, ittam egy kávét, és "úsztam" tovább Ljubljana felé. 

A tükörben szinte süt a nap, de én nem arra megyek.

Kezdett esni a hőmérséklet, már 15 fok sem volt, nagyon fáztam. Gyakorlatilag ruhában fürödtem, totál átáztam. A kifordult bélésű kesztyűvel a matrica vásárlásig küzdöttem, de ott átvettem egy száraz, de nem vízállót, természetesen három perc alatt beázott. A kamionok vízfüggönyt húztak maguk mögött, tehát inkább a belső sávban mentem, de ott sem láttam sokat. Már a sisak is beázott, a plexi kívül-belül, a szemüveget már fel sem vettem, összehúzott szemmel próbáltam követni az utat, mint Clint Eastwood. Enyhülést csak az alagutak hoztak, mindig reménykedtem, hogy napfényre jövök ki, de nem, szakadt ugyanúgy. Most nagyon bírtam volna, ha van markolatfűtésem. Az egyik pihenőnél kértem egy pohár forró vizet (néztek nagyot), negyed óráig szorongattam két kézzel, az nagyon jól esett a szétfagyott ujjaimnak, majd mikor iható hőfokra hűlt, megittam. 

Csillagos 5-ös a Hondának, semmi nem ázott be, és a Road 5-ös gumik is jól dolgoztak. 

Hogy tudjam mikor kell lefordulni a pályáról, be kellet kapcsolni a navit. de nem tettem ki a kormányra, hanem a tanktáska vízhatlan zsebébe raktam. Végtelennek tűnő idő után, végre meghallottam a "tartson jobbra" mondatot, miután lejöttem a pályáról, még 120 km várt Izidorig. 

Az első kúton tankoltam, pisiltem, megint ittam egy kávét, már annyira fáztam, hogy kezdtem félni a kihűléstől. Semmit sem csökkent az eső ereje, de sokkal jobb volt a néptelen országúton küzdeni vele, mint a forgalmas autópályán. Mikor egy falut elhagyva, (valószínűleg) katasztrófavédők zárták le az utat keresztben, és fordítottak vissza, na akkor azért majdnem elsírtam magam. Vissza??? Soha baszki, én vissza biztos nem megyek!!

Ez a patak volt a kiváltó ok, elmosta az utat, mint később megtudtam Izidortól.

Volt egy rozoga út balra fel, a mögém beálló három osztrák chopperes ráfordult, és elindultak felfelé. Nem gondolkodtam, mentem utánuk, úgy okoskodtam, ha valaki, ők biztos ismerik a környéket. Mentünk egyre feljebb, elmosott utakon, sáros falvakon, erdőkön át, de a sógorok sosem gondolkodtak, ha elágazáshoz értünk, az elől haladó mindig határozottan választott irányt. Egy jó órát keringtünk a hegyek között, mire végre visszatértünk a főútra. Meg kellett állnom pisilni, egy cigi is nagyon rámfért, és az eső is enyhülni látszott, már nem volt sok hátra.

Egyszer csak elállt az eső, a nap is kisütött, megelőztem a felhőt. A navigáció szerint fél órára voltam Mutától, ez jókedvre derített, tudtam mire számíthatok Izidornál. Húztam amennyire csak lehetett, de falu falut követett. A benzinem is fogytán volt, de azért még nem volt kritikus a helyzet.

Mikor megláttam az út mellett a "Pri Izidorju" táblát, hatalmas kő esett le a szívemről. Befordultam, az ajtó előtt megálltam, lekászálódtam, levettem a sisakot, és becuppogtam az előtérbe, Izidor szokása szerint dolgozott, mikor meglátott, a "dobrodosli" köszöntés mellé, már töltötte is a pálinkát. Látta mire van szükségem, és régen esett olyan jól valami, mint ahogy a forróság végigkúszott a torkomtól a gyomromig.

Ez itt már a második.

Megkaptam az "elnöki lakosztályt", és a garázst, ahogy utoljára is. Annyira sáros voltam, hagy a garázsban vetkőztem gatyára, és úgy hordtam fel a cuccaimat. Újabb nagy piros pont a Kawás táskának, a benne lévő cuccok mind szárazak maradtak. Letussoltam forró vízzel, száraz ruhát húztam, és lementem enni. 

A számomra szokásos "Izidor menüt" kértem, palacsintaleves, rántott szelet, és saláta, mellé egy csapolt Union. ez mindig bejön, de most kétszer olyan jól esett, mint régen!  A késői ebéd-korai vacsora után megittam még egy pálinkát, és lementem megnézni a Bestiát. Rossz bőrben volt, ennyire koszosnak még sohasem láttam, megsimogattam, és megígértem neki, hogy otthon nagyon szépen kifényesítem majd. Mint a cowboy a lovának.

Segglenyomat sárból.

Ez egy igazán húzós nap volt, végül a keringéssel 560 kilométert mentem, ebből 400-at szakadó esőben. 15.40-re értem Izidorhoz, nem is értem, hogy lehettem ilyen gyors ebben az ítélet időben. Izidor mesélte este, hogy ez az év vihara volt a környéken, komoly károkat okozott. Mindenem elázott, piszok fáradt voltam, de már csak egy napnyira otthontól. Legalábbis akkor még azt hittem...

Folyt. köv.

.