Utoljára a 94-ben nyaraltam két hétig Olaszországban, feleség, gyerek, és három baráti családnál ugyanez. Olyan nincs, hogy mindenki, mindenkit mindig szeret, voltak nézetkülönbségek a két hét alatt, de amikor már csak egy nap maradt a vakációból, ezek elillantak, minden percet együtt töltöttünk. Az utolsó napon a gyerekek életre szóló barátságot kötöttek, mi fiúk sötét napszemüvegek és a piros Marlboro füstje mögé bújva, dobozos sörrel a kezünkben stíröltük a parton napozó csajokat, míg a feleségeink leoldott melltartópánttal aszaltatták magukat a napon (őket mások stírölték). Utolsó este biztosan nem az apartman konyhájában ettünk, hanem pizzériában, sört meg grappát kortyolgatva, egymás szavába vágva vacsoráztunk, ...

Én korán kelő vagyok. Otthon kávézom, eszem, olvasok, esetleg írok a hajnali órákban, de mindezt a négy fal között teszem. Ám itt most nem tudtam ezekkel foglalkozni, így hát kimentem a szabadba nézelődni. És megkaptam a csodát, amilyen szépet talán még nem is láttam, a napfelkeltét, itt az olasz dombok között. Szellő se rezdült, a levegő még balzsamosan meleg, a távolban a tenger, mellettem a két nyújtózó kutya, újabb nap kezdődik a "paradicsomban". Olyan nyugalom vett körül, amilyet ritkán élhetek át, most már nekem is van "House Of The Rising Sun"-om, köszönöm Casa Monteluro!

A házigazda visszatért valamikor az éjjel, ezt az udvaron parkoló Fiat Pandák számának megszaporodásából tudtam. Apropó Panda. Az út során ...