Az elhalasztott műtét utáni, bizonytalanságban töltött hétvége olyan volt, mintha belöktek volna egy sötét alagútba, de lámpást nem adtak, hogy kitaláljak belőle. Az előző poszt írásakor, a teljes kétségbeesés határán álltam, és amíg nem beszélhettem az orvosommal, ott is maradtam. Ezt a rémes érzést nem kívánom senkinek! De végre csak eljött a hétfő...

Nem szeretek panaszkodni, nem is szoktam. De most megteszem, és pontosan nem is tudom, hogy a csalódás, a felháborodás, vagy a kétségbeesés miatt teszem. Ezt a bejegyzést nem mint motoros, hanem egyszerű állampolgárként írom.

Az előzmények, és igyekszem nem hosszú lére ereszteni.

Három éve nyugdíjas lettem. Mikor megkaptam az első havi nyugdíjat, rögtön tudatosult bennem, hogy 50 év és 276 napnyi munka után sincs pihenő, élethosszig dolgoznom kell. Ezt azért fontos leszögezni, hogy tiszta legyen, nincs időm naphosszat rendelőkben ülni nyugdíjasként, mert vár a meló. És mivel a pontosságot nagyra értékelem, az idő pedig drága, ha egy munkát elvállalok, nem mondhatom azt, hogy "bocsánat, közbejött valami, mégsem tudom ...