1990-től új világ kezdődött Magyarországon, egy szabadabb, de vadabb világ. Világútlevelet kaptunk, utazhattunk amennyit akartunk, vagy amennyire futotta. A magnókból már nem a Modern Talking szólt, hanem Bon Jovi vagy Metallica. Megtudtuk mi az a Peep Show, masszázs, tetováló és autó szalonok nyíltak, ha volt pénzed, bármit megkaptál. Nekem tetszett ez az új világ, ömlöttek befelé a kocsik nyugatról, pillanatok alatt cikivé váltak a szoci autók. A Ladákat az ukránok, a Dáciákat a románok vették-vitték, mint a cukrot, így hirtelen mindenki Opelre, Volkswagenre, vagy Fordra vágyott, de volt (van) egy kisebb csoport, aki az olaszokra kívánt rá. Alfa 33-asok, Fiat Ritmok-Regatták, és Lancia Delták-Prismák érkeztek nagy számban, a dízelek olaszból, a benzinesek leginkább Svájcból. Természetesen a szerényebb anyagiakkal rendelkezők is megtalálhatták a nekikvaló digó verdát, Alfából a Sud, az Alfetta-Giulietta páros, Fiatból 127-128-131-132-Argenta képezte a felhozatal nagy részét. A pénzesebb vevők pedig a fiatalabb korosztályból válogathattak , Fiat Unok, a legmodernebb Tipo, és a luxus csúcsán álló Alfa 164-es, Lancia Thema és Fiat Croma trio is megtalálható volt az új helyre költözött, és alaposan megnőtt Nagykőrösi úti piacon. A kocsik iránt akkora lett az érdeklődés, hogy Budaörsön is nyitottak egyet, a hétközben virágpiacként működő területet, hétvégeken megtöltötték az új gazdára váró autók. 

Motoros ablak, centrál zár, "csekkontrol", és magnézium felni. Uno 60 SL.

A Klapka utcai Lada szervízben (szinte) minden kollégám a VW az Opel, vagy a BMW bűvöletében élt, sokat vitáztunk, talán akkor született meg a "szarolasz" kifejezés. Én viszontsavaztam a sváb verdákat, de végül is nem mondhatom valamire hogy szar, amíg nem próbáltam. Így aztán 90 késő tavaszán, zsebemben egy Fiat Uno árával kimentem a Dobira, és vettem egy 1,6-os benzines Golfot. Pontosabban egy Golf C-t, amiben a "C" azt jelentette, hogy ennél jobban nem lehetett a Volkswagennél fillért b@szni. A 86-os fehér autóban gyakorlatilag semmit nem találtam, amit szerethettem volna, főleg az Uno után. Négygangos váltó, a műszerfalra nem hogy fordulatszámmérő, de még időóra sem jutott, és a kifogyó benzin villogó lámpája is extrának számított. Se szivargyújtó, se jobbos tükör, csak rádió, magnó nélkül, mintha egy fridzsiderben ülnék. Nemcsak én, a feleségem és a kislányom is utálta.  Egyet tudott, de azt nagyon, tartani az értékét. Elmentünk vele nyaralni olaszba (gyorsan és csendesen gurult az igaz), szombattól szombatig apartmanba, de miután hazajöttünk, már másnap reggel a Dobin árultam. Pillanatok alatt eladtam, majdnem összeverekedtek érte, annyira kelendő autó volt akkor. A vevő -egy nagydarab borostás pacák-, egy táska 500 forintossal fizetett, eltartott egy ideig a számolás. A Golffal jó sokáig letudtam a német vonalat, kép sem maradt róla.

Égette a pénz a zsebemet, megint Unora vágytam. Akkor még léteztek telephely nélküli autós ügynökségek, egy XIII. kerülti hirdetett meg az Expresszben egy nekem való autót. A 14 hónapos, metálszürke (!!!!) Uno 60 SL, a maga korában full extrás kocsinak számított, villanyablak, centrálzár, check control panel, rádiós magnó, hátsó ablaktörlő, jobbos tükör, színezett üvegek, csak hogy a legfontosabbakat említsem. Az első metálszínű autóm nagyot durrant a kollégák között, ezt már nem tudták le-szarolasz-ozni. Nagyon szerettem a keveset futott, szinte új autót, megvettem rá az akkor éppen kapható legszélesebb felniket, "peres" gumival, ám szinte használhatatlan lett tőlük a kis Fiat, mindenbe beleértek.

Karácsonykor egy barátom szólt, tud egy eladó Tipot. A Fiat Tipo, az 1988-as Év Autójaként igazi vágyálmom volt, csak a jobban felszerelt DGT-ket (digitális műszerfal)  számomra elérhetetlenül drágán adták. Elmentünk családilag megnézni a kocsit, és földbe gyökeredzett a lábam mikor megláttam a másfél éves metálzöld 1,4-es Tipot, ami perzsaszőnyegen állt a fűtött garázsban. A lányom összecsapta a kezét és felkiáltott: "apa ez nagyon szép autó, vedd meg!!" Ezután alkuról már szó sem lehetett, de nem bántam, ugyan az alap "Media" felszereltség szinte semmi extrát nem tartalmazott, de az új állapot, a szín, és az elérhető ár, elvarázsolt. A karácsony és szilveszter közötti hétvége már az új, Nagykőrösi úti piacon talált, árultam az Unot. Az ünnep után, a rettentő hidegben nem ment a piac, de szerencsémre zárás előtt megjött "A" vevő. Délben érkezett, körbefutotta a placcot, és az én Fiatomat találta megfelelőnek. Elég sokáig alkudoztunk, ám csak sikerült megegyeznünk. A Tipot 1990 szilveszter délutánján vettem meg, mondhatom, tényleg boldogan kezdődött a 91-es újév.

Az akkor még ritka, újtípusú rendszám is sokat dobott rajta.

Ugyan a 89-es 1,4-es Tipo még karburátorból szívta a benzint, és a 71 lóerő sem csavarta meg a féltengelyeket, mégis nagyon  modern autónak éreztem. Kapott riasztót, fakormányt (!!), és egy jóféle magnós rádiót. Rendszeresen egy Citroen BX mellett parkoltam, szinte elavult autónak látszott, a Tipo sokkal modernebb volt. Év közben, a normál karbantartás kivételével nem kellett javítani, ezt az új élményt nagyon élveztem. Egy ismerős arc annyira meg akarta venni, hogy tett rá egymilliós vételi ajánlatot! Az rettentő nagy pénz volt akkor, de annyira szerettem, hogy én balga nem adtam oda. 

92-ben láttam meg azt a telket, ahol most is élek és dolgozom. Bármennyire sajnáltam, a szép autónak mennie kellett, benne volt a telek ára. 92 kora tavaszán már egyre több Tipo futott az utakon, újdonsága kezdett megkopni. Az ismerős közben vett egy bordót, jártam piacról piacra, de nem sikerült eladni. Végül csak úgy tudtam értékesíteni, hogy beszámítottam egy lefingott, 2000-es benzines 131-es Supermirafiorit az egyik Budaörsi komálós nepper ismerőstől. Az öreg Fiat több sebből vérzett, mégis láttam benne fantáziát, a különbözeti pénz meg nagyon kellett a telek árába. A kasznit egy lakatos barátom csinálta otthon hétvégente, majd a rakoncátlankodó kuplungot, féket és futóművet, a szervízben "talált" üres órákban pofoztam helyre. Nagyon klassz kocsi lett belőle, ráadásul akkor még sokunkban élt, Belmondo A Profi című filmje, és az abban diadalmaskodó piros Fiat 131-es.

Leghíresebb filmszerepe. Le Professionnel.

Abszolut hozta azt, amit egy olasz "gengszterautó" hozhat, hátsókerékhajtás, remek férfias hang, erős motor, és igazán eltalált sedán forma. Olyan mint egy Zsiguli, csak sokkal jobb. Minden indulásnál bőgettem a motort, imádtam a kétvezérműtengelyes Lampredi motor rekedt hangját. Csikorgattam a hátsó gumit, nagyon menőnek tartottam (persze most visszagondolva, nettó prosztóság volt), a "drift" szót még nem ismertem. Megjártuk vele Olaszországot, a csomagtartó röhögve elnyelte az apartman miatt vitt rengeteg holmit, az egész család szerette. Nem akartam eladni, de a szervízben egy feltörekvő fiatal srác olyan ajánlatot tett rá, aminek nem tudtam ellenállni. Nemcsak pénzt nyertem a "Mirán", egy ügyfelet is, Iván azóta is velem javíttatja az olasz autóit. 

A hátsó roló kötelező extra egy olasz limuzinban.

A 131-es annyira bevált, hogy a következő is az lett, de csak 1.6-os motorral találtam. A pezsgőmetál kocsi sokkal gyengébben muzsikált mint a kétliteres, ráadásul a szervókormány is hiányzott, egy telet kihúztam vele, majd mikor találtam egy másik 2.0-est, azonnal elengedtem a kezét, egy ügyfél vásárolta meg. Az ezüstszínű Fiatot remek állapotban vettem, Svájci szervízkönyvvel, jó gumikkal, kicsit rozsdás kasznival. Mindegyiken azonnal cseréltem a vezérműszíjat, nem volt bonyolult vagy drága művelet, viszont ha elszakad, az nagy galibát okoz. Jól működött az ezüst autó, de egy unalmas tavaszi hétvégén kimentem a Budaörsi piacra csak úgy, smúzolni, nem igazán akartam eladni, de élveztem a miliőt, már voltak "haverok" is. Persze ilyenkor biztosan jön a "tuti vevő", jött is, szegényt még alkudni se hagytam úgy adtam el az "ezüstöt". 

Már tudatosan vadásztam a Supermirafiorikat, dízelt meg kombit nem akartam, és kétezresnél kisebbet se. Az áruk a béka segge alatt, míg használhatóságuk (legalábbis nekem) az átlag felett voltak. És egyszer csak megtaláltam az álomautót, egy pici budai kereskedés udvarán porosodott, ahol csak német kocsikat árultak, Svájci importból. Az aranyszínű, rozsdamentes autón, még rajta volt a nejlon a szőnyegeken, hátul nem is ültek. Egy bibije volt a kocsinak, automata váltóval szerelték. Mivel a Passatok és Omegák vevői rá se néztek, jó áron adták az "olasz szart", csak vigyem onnan. Kipróbáltam, a váltó ugyan nem tetszett, de az autó egésze viszont igen, megvettem. Akkortájt kezdődött az órák mókolása, az öv cimkék kivágása, sőt akadt olyan is, hogy az üvegben lévő évjárat jelölést is kikaparták, és így akár három-négy évet fiatalítottak az évjáraton. Ezek leginkább a népszerű német gyártmányokat érintették, az olasz kocsikat kevésbé, az én "új" autóm is korrekt volt. 

Ugyan a háromsebességes automatával sokat fogyasztott, és nem ment úgy mint az elődei, de a szinte újszerű állapot miatt nagyon szerettem. Sikerült szereznem rá a Racing négylámpás hűtőmaszkját, és megvettem Ivántól a kék Fiatról éppen lekerülő 14-es kerekeket, remek kocsi lett. Megjártuk vele családostól Pescarát és Rómát, hibátlanul teljesített. Akkor már épült a műhely, folyamatosan kellett bele a pénz, bármennyire is fájt, muszáj volt ezt is eladni. Gondoltam egy merészet, és az akkor újnak számító, Képes Autó Expressz újságban hirdettem meg. Sokszor nem csörgött a telefon (1990 után azonnal lett otthon is telefonunk!!), de aztán befutott a várt hívás. Ha jól emlékszem Tapolcáról kerestek, kifejezetten automata kellett a pacáknak, de egy feltételhez kötötte a vételt: ha megmérheti a kompressziót a motorban. Beleegyeztem, mérheti. A Déli Pályaudvar parkolójában találkoztunk, vonattal jött. Hozott egy táska szerszámot, kivette a gyertyákat, és kompressziót mért. Mivel tökéletesen egyforma volt mind a négy henger, és más hibát sem talált a kocsin, elővett egy köteg pénzt és a kezembe nyomta foglalóként, majd közölte, jövő hét végén jön a többivel. Ki sem próbálta az autót, csak a kompresszió érdekelte, a többi nem, így se adtam el még kocsit, de tényleg remek járgányt kapott.

A foglalóval a zsebemben máris elkezdtem a keresést, megfelelő 131-est nem találtam, viszont a szomszéd utcában árultak egy szép Ritmot. A Németországból származó Fiathoz rengeteg alkatrész járt, és nem egy lefingott rozsdabogját adtak, hanem egy patika állapotú garázsos autót. Nem hirdették, csak rátettek egy papírt "ELADÓ" felirattal, kellett a hely a vadi új Golfnak. Sokat kértek érte, nem volt annyi pénzem. Gondoltam teszek egy próbát, őszinte leszek. Nem úgy alkudoztam, hogy fikáztam a kocsit (nem is lehetett), hanem megmondtam mennyi pénzem van, ha jó, megveszem, ha nem, elmegyek. Bevált az elgondolásom, mivel tényleg már csak útjukban volt, és nem lepocskondiáztam a kocsit, odaadták a Ritmót annyiért, amennyim volt. Így aztán jó áron jutottam a hét éves Ritmo 75 S-hez, centrálzárral, motoros ablakkal, és egy csomagtartónyi pótalkatrésszel. Jó kis kocsi volt a maga módján, de a 131-es után nem lett szerelem. Mivel az építkezés minden pénzt benyelt, pár hónap után ezt is elcseréltem, egy már szeptemberben is nehezen induló, kompresszió hiányos dízel Unora, meg némi téglára valóra.

 Elől a Ritmo, mögötte a pénznyelő.

Az 1,3-as dízel Unon valamit segített négy új izzító gyertya, pont annyit, hogy hétvégén a piacon sikerült elcserélni egy lyukas aljú, vizsga nélküli Fiat 128-ra, meg némi készpénzre. Mindketten örültünk, én a pénznek, ő pedig annak, hogy megszabadult egy bontószökevénytől. Javasoltam, hogy lejtőre álljon a kis dízellel, a lendület segíthet majd a hidegindításban. A karosszériás barátom megint rádobott pár hétvégét az én szaromra, és nagyon de nagyon baráti áron dolgozott rajta. A motor-váltó együttes jól muzsikállt, rendbe tettem a féket és a futóművet, körbekentem feketével a küszöböket, és a vizsga igy már síma ügy lett. Egy ismerősöm szotyi pénzért éppen árulta a régi kerekeit, az öreg Fiaton nagyon jól mutatott. Kicsi pénzből egy nagyon használható kocsi épült, kifejezetten szerettem vezetni.

.

A Zastava GTL miatt mindent lehetett kapni hozzá.

94 őszén utolsó évemet nyomtam a Klapkában, készült a műhelyem. Egy ismerőstől kaptam fülest, a szomszédja belefogott egy Alfa 33-as felújításába, de beleunt, eladná "kosárban". Elmentem megnézni a verdát, mint kiderült, kész a kaszni, kész a fényezés, és ennyi, se üvegek, se kárpitok, se semmi nem volt beszerelve. Baromi nagy meló, nem sok kedvet éreztem hozzá, de a srác gyakorlatilag gombokért odaadta, csak tűnjön el a garázsból, az apja megállás nélkül szekálta miatta. Még abba is belement, hogy csak akkor fizetek, ha eladtam, csak vigyem, így hát én is belementem. A fék és a kormány szerencsére működött, kötélre kaptuk, és kihúztuk Dunakeszire, az akkor még fűtetlen, vakolatlan műhelybe. Óriási mázlinkra nem találkoztunk rendőrökkel, mert még lámpák se voltak az Alfában, azokat, meg a többi részegységet több fordulóval, később vittem haza.

Rengeteg bizbasz kellet még hozzá, és a bonyolult szerkezetet nem én szedtem szét, hatalmas melót fektettem bele, hetekig készült. Viszont a kaszni csodaszépen lett kilakatolva és fényezve, majd miután összeraktam, az 1.5-ös boxer motor pöccre indult, és remekül duruzsolt az orrában. Karácsonyra lett kész, igazi ékszerként állt friss vizsgával a ház előtt a piros 33-as. Gyakorlatilag már akkor eladtam, amikor még csináltam, egy ügyfelem csapott le rá. Remek autó lett belőle, talán összesen ha 100 kilométert vezettem mielőtt elvitték, azonban ennyi is elég volt, hogy megcsapjon az Alfák sportos szele.

Alfa 33 1.5 benzina, Quadrifoglio Verde. Az első Alfám.

folyt. köv.