Dél Bajorország a világ egyik legszebb része, persze csak akkor, ha szereted a magas hegyeket, és a tiszta levegőt. Hochenpeisenberg 800 méter magasan fekszik, innen mentünk fel 2500 méter fölé. Reggel kellemes 18 fok, majd kora délutánra 36, megduplázódott a hőmérséklet. Talán, mert közelebb mentünk a naphoz???

Indulásra kész a két Yamaha. Pont 20 év korkülönbség van köztük.

Zolika olyan mokány reggelit rittyentett, amivel simán kibírtam volna estig. Korán kelt, 7-re terveztük az indulást, picit csúsztunk, de fél 8-kor már a motorokon ültünk. A Romantikus Út végét érintve ráfordutunk a Deutsche Alpenstrasse-ra, és nekivágtunk a végtelen kanyargásnak. Első megállónk a Plansee volt, egy igazi mesebeli tó a hegyek között, a kikötőben lágyan ringatózó vitorlásokkal. Éppen éledezett a tópart, lakóautók ajtajai nyíltak, gumikajakot pumpált, vagy reggelit készített, a kizárólag német közönség.

Itt biztosan jól lehetne pihenni!

Eddig szinte csak miénk volt az út, de az idő előrehaladtával egyre több lett a motoros, mindenki a Timmelsjoch felé igyekezett. A derékhadat a német rendszámok uralták, és meglepően sok volt a Tracer, talán még GS-nél is több! Belefutottunk útépítésbe, szemétszállításba, traktorokba, szóval lassan haladtunk. Cirka ebédidőben értünk a fizetőkapuhoz (15 euró/motor), és az én barátom annyira megéhezett, hogy előtte bementünk enni a fenti motoros étterembe. Zolika betolt egy schnitzelt, én meg egy pár virslit császárzsömlével. Kaja után átmentünk a múzeumba (10 euró/fő), és akkor jött számomra az igazi szájtátás. Ennyire profi, mindent átfogó, és főleg ilyen nagy darabszámú motort felvonultató kiállítást én még sosem láttam. Az első részt az Indian márka uralja, a Babetta szerű mopedtől, Burt Munro rekorder motorjáig minden ott van, amire valaha feltették az Indian emblémát. Jöjjön pár kép:

A leggyorsabb Indian.

A legkisebb Indian.

Az első hathengeres utcai motor, a Benelli Sei.

Hathengeres Honda CB.

Pannónia P 21, nagy fékdobbal.

A világ legdrágább motormárkája, Brough Superior. És még csak nem is tetszik...

Egy CSODA ez a kiállítás. De az igazi különlegessége az, hogy ez a legmagasabban fekvő motormúzeum a világon!!! Nagyon érte a pénzt, de várt a kanyarvadászat, különben egész nap elnézelődtem volna. Ha erre jársz, semmiképpen ne hagyd ki.

Miután ettünk, és megcsodáltuk a technikai remekeket, következhetett a motorozás. Ezen a hágón még nem jártam, és bizony kár lett volna kihagyni. Még felfelé mentünk, majd mikor elértük a legmagasabb pontot, jöhetett a matrica ragasztás. Nehéz volt üres helyet találni, de azért még szorítottam egyet.

Vajon ezt néha letisztítják, vagy így marad az idők végezetéig?

Volt minden ami egy igazi Alpesi hágón kell legyen, számozott visszafordítók, alagutak, eszméletlen panoráma, és persze rengeteg bicajos és lakóautós. A túloldalon Zolika talált egy igazi mesébe illő erdei utat Moso és Plata között, egynyomsávos, vadonatúj burkolattal, és csak mi ketten gurultunk rajta. Annyira keskeny, hogy beleépítettek néhol kiállókat, mert két autó biztosan nem fér el. Innen már hazafelé mentünk, San Leonardo, Vipiteno, Brenner hágó, Innsbruck, és Hohenpeisenberg. Összesen 420 kilométert tekeregtünk, alaposan elfáradtam a végére. Lefürödtünk, és egy sör mellett átbeszéltük a nap élményeit, meg a másnapot, amikor én már indulok hazafelé. Murau mellett foglaltam szállást, kb félútra esett Berchtesgaden, ahol három éve lemaradtam a buszról, és így nem láthattam azt, amit Hitler láthatott a Sasfészek teraszáról. Remek alkalomnak ígérkezett a pótlásra, Zoli elkísér odáig, megnézzük a Schloss Adlert, aztán Ő hazafelé, én meg Ausztria felé gurulok tovább. Megvacsoráztunk, Benivel játszottam egy kicsit, aztán jöhetett a szundi, nem kellett ringatni.

Reggel korán elkezdtem a pakolást, de sehol nem találtam a motor kulcsát. Áttúrtam az összes zsebemet, sehol semmi, pedig meg kellett találnom, mert elég fontos eszköz a motorozáshoz az indítókulcs. Miután minden lehetőséget kimerítettem, kimentem a motorhoz, és végül a gyújtáskapcsolóban találtam meg. Este a melegtől annyira makkonya lehettem, hogy benne felejtettem a motorban. Húú, rögtön leizzadtam, de Zolika ezt elütötte annyival: "ez egy ilyen környék". Még szerencse, rosszul esett volna, ha reggelre nincs meg a motorom.

A világ legnagyobb sisakja.

Borús volt az ég, eléggé esőre állt az idő, Zoli is felkötötte az ülésre az esőruháját. Visszaszereltem a plexit, esőben azért jól jöhet. Szombat délelőtt lévén, nagy forgalom volt mindenfelé, és a barátom már annyira német, hogy nekem kellett noszogatnom a lámpáknál, guruljunk már előre. 

Mint már említettem, ez egy gyönyörű környék, aranyos városkákat, szépen megművelt földeket, és magas hegyeket láttam utunk során. A felhők egyre közelebb jöttek, de még nem esett, és a hőmérséklet is tökéletesre csökkent a tegnapi forróság után. Berchtesgaden viszonylag nagy kisváros, de most meglepően gyenge forgalommal a Sasfészekre vezető szerpentinen. Mikor három éve erre jártam, dugó volt, és olyan erős ferrodol szag, hogy gondolkodtam is, vajon hány autónak ég le a kuplungja felfelé, és mennyinek forr fel a fékolaja lefelé? Most gyanúsan kicsi forgalom fogadott minket. Nos, fent kiderült miért van ez, a Schloss Adler 2020-ban felújítás miatt zárva! Tehát most sem sikerült feljutnom a csúcsra. Nem baj, így jöhetek vissza megint.

Zolika csalódottabb volt mint én, de egy ebéddel meg lehetett vigasztalni. Kerestünk egy éttermet a sétálóutcában, és bevertünk két emberes hamburger menüt. Ez volt a búcsú ebédünk, jól kivigyorogtuk magunkat a finom kaja mellett. Mondanom sem kell, nem valami mekis mini burgert kaptunk, igazi szaftos, méretes ebédet hozott, a nem maszkot, hanem szájplexit viselő pincér.

A sültkrumpli is igazi burgonyából készült, nem porból.

Eljött a búcsú pillanata, ezt nem szeretem. Szuper két napot lógtunk együtt, csoda helyeken jártunk, kár hogy vége. Megöleltük egymást, felültünk a motorokra, és ki-ki ment a maga irányába. Vigyázz magadra barátom!!!!!!

Én Ausztria felé indultam, célnak az Oberwöltzi Jufa Hotelt adtam meg. Elkezdett esni az eső, de csak úgy "módjával". Kisvártatva el is állt, magam mögött hagytam. (Zolika ronggyá ázott hazafelé, és az esőruhát is elhagyta) A határt nem is tudom mikor léptem át, semmilyen ellenőrzés nem volt. Hallottam már a 99-es útról, nos most meg is csináltam, eszméletlen, bárki, aki erre jár, ne hagyja ki, nagyon jó és nagyon hosszú szakasz, az a fajta, amikor már fáj az arcod a vigyorgástól. 

Cigiszünet.

A városkát könnyen megtalálta a navi, de a szállást kerestem egy darabig, nem volt igazi nagy fényes cégtáblája. Mielőtt bementem a recepcióra, felhúztam a csősálat a képemre, de itt meg úgy néztek rám mint egy ufo-ra. Rendben, akkor maszk off, így könnyebb az élet. Megkaptam a kulcsot, foglaltam asztalt vacsorára, felhurcolkodtam az elsőre, és a túra során utoljára, kipakoltam a dolgaimat.

A szoba -és az egész hotel- amolyan szocreál tipus volt, bármilyen furcsa is ezt egy osztrák szállásra mondani. Ez nem panasz, inkább tényállás, viszont az utazás legdrágább éjszakáját töltöttem itt, 95 euróért többet vártam, még akkor is, ha ebben benne volt a vacsora (két sörrel) és a reggeli is. Erős wifi csak lent, a szobában épphogy "pislákolt". Az asztalra tett táblával sokat javítottak, de így is csak 3 csillagot kapnak tőlem.

Ez azért kedves.

Estére ideért az eső, úgy szakadt, mintha sosem akarna elállni, ám reggel már nem esett, csak nagyon párás volt minden. 800 méter felett voltam, olyan közel a felhőkhöz, hogy szinte elértem a kezemmel. De csak szinte... Reggelire csupa motorosoknak való finomság volt, rántotta, sültvirsli, sültszalonna, császárzsömle, narancslé, és egészen iható kávé. Betermeltem rendesen, 470 km várt rám hazáig. Szerencsére a motort pont a bejárattal szemben tudtam leparkolni, így nem kellett a cumót messzire vinni.

Kilátás a szobából.

Leadtam a kulcsot, kifizettem a szobát, az ülésre feltettem egy szivacsot, mert a fenekem már nagyon fájt, ráadásul a leghosszabb szakasz várt rám aznap. A hazaútba beillesztettem a 77-es utat, szintén jó szívvel ajánlom, minden erre motorozónak. Vasárnap reggel lévén, gyakorlatilag egyedül mentem az úton, nagyon élveztem. A tankolást egy igazi mini kúton akartam megoldani, de sajnos zárva találtam, így maradt a következő, egy automata kút.

A legkisebb Shell kút.

A nap szépen kisütött, de nem volt kánikula. Gyorsan haladtam, dél körül gurultam át a határon, pont azon a pici átkelőn, mint a múltkor, amikor Szlovéniából jöttem haza. Felkapaszkodtam a 8-as útra, és Fehérvárig meg sem álltam. Ott volt egy Bicskei leágazás, sosem mentem még a 811-en, itt volt a lehetőség a próbára, príma menekülő út. Hamar elértem az 1-es utat, onnan átmentem a nullásra, és azon gurultam hazáig, 16.25-kor csaptam ki a sztendert otthon.

Kaputól kapuig 3277 km volt a túra hossza. Szerencsém volt az időjárással, az útvonallal, a szállásokkal, és a határokkal is, nem hátráltatott műszaki, vagy egészségügyi probléma, csak pozitív élményeket kaptam. Ez lett a nagy, nyárra tervezett 8000 km-es északi túra pótléka, de önálló túraként is megállta a helyét. Köszönöm a tesztmotort a Yamaha Magyarországnak, a tesztruhákat a SHOX motoros áruháznak, és óriási köszönet Sirályszárnyas Zoli barátomnak, a szíveslátásért, és a remek útvonalakért.

Mindenkit hazavárnak, sziasztok: a Mágus

Galéria:

Ennél klasszikusabb hajtűkanyar nincs is.

Jawa Mustang.

Ment a centizés.

Igazi bajor ház.

Ha már van szelfibot.

Itt dolgozik a barátom.

Külföldieknek külföldiül.

Azt olajfoltot nem értem. Hiszen ez egy Kawasaki!

Tudtam volna ajándékot választani.

A megbízható fodrász.

A senki földjén.

Extra az utolsó napra.